A szerk.

A Parnasszus ostroma

A szerk.

Miről ismerszik meg a dilettáns? Tán malaclopót hord, hozzá kilométeres fehér vagy piros sálat? Ja, lehet. Sűrűn hátraveti rakoncátlanul szemébe hulló fürtjeit? Éppenséggel láttunk már ilyet is. De ez csak a felszín.

A dilettánst valójában azon elképzelése, vágyképe leplezi le, melyben ő egy kiváltságos csoportot rajzol meg magának, az úgymond művészvilágot, ahova ő tartozni szeretne szíve, lelke teljes erejéből, de ez a különös, misztikus, furcsa világ, a kalandok, a szép nők, a gondosan megszakértett borok, a mellybetegen, fűtetlen padlásszobákban elköltött abszintek és más huncutságok világa folyton csak hátat mutat neki. Nem veszik be. Ha létezik efféle világ, akkor azért nem veszik bele őt, mert valami baj van a pedigréjével, meg még azért sem, mert ő jobb náluk, ezért félnek tőle, hogy le­aratja a fejükről az összes babérkoszorút. Ha meg nem is létezik efféle világ, csak művészetek, szakmák, tudományok évszázadok alatt kialakított, írott és íratlan értékrendszere van, akkor azt egyesek, egyes körök kisajátítják maguknak, mégpedig egyetlen egy okból, hogy őt és „a maga fajtáját” kipontozzák vele. Mert így megy ez.

A hétvégén viszont az történt a NER filmfesztiválján, hogy a NER valamelyik kurzusfilmjének a rendezője fellökött és ordenáré tónusban szidalmazott egy – történetesen ellenzéki napilapnál dolgozó – filmkritikust (Csákvári Gézát, a Népszava munkatársát), mert az neki nem tetsző szavakkal illette az ő filmjét.

Nem kell szeretni a filmkritikusokat, ha mégoly körültekintően végzik is a munkájukat, akkor is előfordulhat, hogy megbántanak alkotókat, márpedig a művészember érzékenysége közismert, hosszú regények is szólnak róla – többségükben olyanok, amelyekből a bevezetőben leírt művészvilág létezése is kiolvasható. Ugyanakkor fellökni és ocsmányul szidalmazni egy embert nem tisztességes dolog. De szentséges úristen, ez az eset a NER filmfesztiválján történt, s az elkövető a NER egyik kultuszfilmjének a rendezője volt. Tényleg, mit vártunk? Lódobogást? (Volt ott az is nyilván, bőséggel.)

Éppen ezért ez a cikk nem is erről szól: fellökték, felállt, leporolta magát, s a vasárnapi telefonos bocsánatkérést is bizonyára a helyén és értékén tudja kezelni. A lapja meg feljelentést tett. Itt a történet vége, a konzekvenciákat majd levonja a bíróság.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.