Ebben a pillanatban épp’ ellenzéki képviselők szeretnék elérni – tegnap délután óta, egy átvirrasztott éjszaka és az objektum biztonsági őreivel vívott önvédelemi küzdelmek után – a köztelevízióban, hogy öt pontból álló közleményüket beolvassák. Délutánra újabb tüntetést jelentettek be a helyszínre, s a dolgok jelen állása szerint ennek a megmozdulásnak is jogos követelései közé tartozik majd, hogy ez az öt pont hangozzék el Magyarország közszolgálati televíziójában. De úgy tűnik, erre semmi garancia.
Nem számít. Akár el is hangozhat, Orbán hajlamos meghátrálni kicsit is vesztesnek látszó helyzetekben (boltzár, netadó, olimpia, egyebek), és hát ki a fene is lenne más a köztévé bősz várvédője, mint ő – ennek belátásához elég csak egy pillantást vetni a stúdiók közti folyosón fejére ragadt telefonnal rohangászó őrségparancsnok és emberei riadalmára. Vagy az elbujdosó tévéfőnökök hűlt helyére. A fő biztonsági őr ugyan nem a vezérrel beszél: az őrsereg felettes szerve a belügy, de éppen elég az, hisz’ ugyanaz.
Ám ugyanilyen erővel meg is makacsolhatja magát a berezelt gazda, erre is láttunk már példát, és akkor az öt pont ugyan el nem hangzik – még egy ideig – az adófizetők televíziójában. Hiszen ezekben a percekben, órákban is a tiltakozó képviselők kifárasztása folyik: nincs egy illetékes (helyesen nincs is illetékes), aki megszólalna, csak az ilyenkor kötelességszerűen előlépő fideszes hülyegyerekek (Deutsch, Hidvéghi) óbégatnak, gyakorlatilag összefüggéstelenül, s az események nyomán a magát még talajvesztettebbnek láttató lakájmédia hörgi fel a beléidomított trágyadombi szólamokat. Ezen túl teljes a tanácstalanság. Szóval tökéletesen mindegy, hogy elhangzik-e végül a köz tévéjében az az öt pont, vagy sem.
Mint ahogy mára már az is irreleváns, hogy kezd-e valamit a kormány a múlt kedden – a törvényességnek még csak a látszatával sem törődve – elfogadott rabszolgatörvénnyel. Arról már ne is beszéljünk, hogy annak mekkora a tétje, hogy a köztársasági elnök aláírja-e vagy visszaküldi, vagy bekeretezteti (ez legfeljebb Áder János unokáinak okozhat problémát, de az is pusztán lelkiismereti jellegű lesz).
Az események ugyanis messzire eltávolodtak kiindulási pontjuktól. Ahogy egy hete a magyar képviselőházi ellenzék is – szerfelett tudatosan s imponáló szervezettséggel – átlépett saját árnyékán, úgy az utcán fagyoskodva fel-alá vonuló tüntetők cselekedetei is más regiszterbe emelték az eddig tapasztalható, orbánizmus elleni ellenállási formák léptékét. A mai komoly mínuszok és könnygázfröccsök elszenvedői ugyanis – az elmúlt hét tapasztalatai legalábbis így mutatják – nem sértődnek meg az első szóra. Nincs az, hogy kimentem tízezred magammal az utcára, elhajtottam soraimból a semmire sem jó pártokat, szellemes szlogeneket kiabáltam, s tessék, nem történt semmi, Orbán nem takarodott, és Mészáros Lőrinc ma reggel is szerzett valamit. Nincs az, hogy itt nem lehet, hogy teljes az apátia, hogy nem érdemes, semmi értelme.
Egy hete arra ébredünk, hogy hol bontott könnygázt éjszaka a rendőrség, s hol lesz ma a tüntetés. Meg arra, hogy ki nem szólalt meg arról, hogy mi folyik ebben az országban, s ki nem mert elmenni oda, ahova pedig várták.
Ilyenformán az is nyilvánvaló, hogy nincsen kudarc a tiltakozók számára.
Nem kudarc, ha törvénytelen fizikai erőszakot alkalmazva kihajítják őket egy olyan helyről, amelyet hivatali kötelességük és lehetőségük ellenőrizni (köztévé). Nem kudarc, ha ugyancsak törvénytelen módon, összevissza nyomkodva a gombokat, ellenzéki jegyző nélkül, felsorolni is nehéz, még milyen és mennyire csalárd módon megszavaznak a kormánypárt droidjai egy emberellenes törvényt. Nem kudarc, ha elvisz a rendőr, mert levitted a kutyát sétáltatni. Nem kudarc, ha rohamrendőrök tepernek le, mert a magasba tartottál egy füstfáklyát. Csak az jelentene kudarcot, hogy ha az Orbán Viktor körével szembeni ellenállást feladná az ország, illetve az ország képviseletében fellépő ellenzéki politikusok parlamenten belül és kívül, s ha feladnák a hátországukat oly meggyőzően biztosító tüntetők.
Nem arról beszélünk, hogy örökre a televízió épületében kellene maradni, harcolni a jó szerencséért, s még csak nem is arról, hogy örökké az utcán kéne tiltakozni, bár annál nagyobb erő aligha létezik.
Arról beszélünk, hogy azt, amit ez alatt az egy hét alatt a törvénytelen uralkodás ellenzői megtaláltak – a közös fellépés kőharapó erejébe vetett hitet –, nos, azt nem szabad feladni. Mert attól igazult meg egyik napról a másikra a komplett ellenzéki politika, és attól van igaza az utcának is. Attól, ahogy zacskónyi élelmiszeres csomagjával átmászott a tévé kerítésén a jobbikos képviselők párosa, hogy szocialista, DK-s társainak segítséget vigyen, s telefonjával tájékoztassa a külvilágot, attól, ahogy Szél Bernadett harcolt a féltucatnyi – egyenként kétszáz mázsás – őrcsapat legyűrte Hadházy Ákosért, s igen, attól, ahogy odakint annyian kiabálják már napok óta, hogy „Mocskos Fidesz!”
Nincs kudarc, mert Magyarországnak immár egy hete másik ellenzéke van, s Magyarország állampolgárainak egy – ígéretesen fiatal – csoportja immár egy hete mutat példát abból, mi a teendő, ha egy bűnszövetkezet foglyul ejti a hazáját.
