A párbeszédes Tordai Bence múlt szerdai helyszíni élő közvetítésének (lapzártánk idején egymillió fölötti a nézettsége) köszönhetően nemcsak a miniszterelnöki mellébeszélésről értesülhetett a nyilvánosság (azt a normál kormányfői üzemmódban is megtapasztalhatjuk nap mint nap), hanem zavarról árulkodó gesztusairól is. Ahogyan mindenki láthatta a Fidesz–KDNP-frakció teljes tanácstalanságát is, amely a kormánypárti arcokra kiülő kínos vigyortól a cinikus röhögcsélésen át a lesunyt fejekig, földre szegezett tekintetekig változatos módokon nyilvánult meg. Hát mégsem tehetnek meg mindent? Az egyharmadnyi, és erősen tagolt ellenzék képes érdemben akadályozni a törvénygyár önfeledt gombnyomogatását? Mit kell tenni ilyen helyzetben, Főnök? De Orbán csak állt, mint egy rakás szerencsétlenség, és a legkevésbé sem tűnt vezénylő tábornoknak. (A túlóratörvényt a végén persze átnyomták erőből – és minden jel szerint szabálytalanul.)
Orbán Viktor, nem először pályafutása során, egy újabb, számára váratlanul előállt konfliktushelyzetben fagyott le. Az a kép, amelyet oly nagy gonddal épít önmagáról gyakorlatilag a politikai föllépése óta – a rettenthetetlen vezetőét, aki puszta szónoklata erejével megdönti a kommunista pártállamot és távozásra kényszeríti a megszálló oroszokat, akire az új köztársaság első miniszterelnöke a halálos ágyán rábízza Magyarországot, aki hol a sötét erők mozgatta Oroszországgal, hol a még sötétebb erők mozgatta Nyugattal száll szembe a magyar szabadságért, aki éveket áldoz arra ifjonti életéből, hogy személyesen tervezze, alapozza és építse a magyar jövőt – ilyenkor semmi perc alatt mállik szét. Ezekben a pillanatokban mindig kíméletlenül lehull a lepel arról a hazugságok táplálta álvilágról, amelyben a miniszterelnök e szerepet magára kiosztotta és nagy átéléssel eljátssza. Volt már bőséggel példa eddig is a pánikolására: amikor 2002-ben a nem kalkulált választási vereség árnyékában fölborította az ország nyugalmát; amikor 2006-ban vetélytársa a tévé nyilvánossága előtt bizonyította be róla, hogy a király meztelen; vagy legutóbb idén a Sargentini-jelentés strasbourgi vitájakor, amikor a szűkebb családjára vonatkozó lopásgyanús ügyek emlegetésekor kezdte nyalogatni a szája szélét.
Nem véletlen, hogy Orbán tudatosan kerül minden olyan helyzetet, amely ilyesfajta veszéllyel fenyegeti. Ezért zárkózott be majd’ két évtizede rajongói körébe, s ezért vállal kizárólag olyan fellépéseket, ahol nincs visszabeszélés, és garantált a megdicsőülése. Amikor szilárd talajon érzi a lábát, magabiztos – és a híveinek oly szívmelengető – flegmával osztogat kül- és belföldi ellenfeleinek kokikat és sallereket, s adja a bátor nagyfiút; továbbá minden olyan választás előtt, amelyet bizonyosan nem veszíthet el, a tét kozmikus jelentőségéről szónokolva tetszeleg legyőzhetetlen politikusként, aki magától értetődően hivatott Magyarország vezetésére.
Múlt szerdán azonban megint megszeppent kisgyerekként állt a magyarok előtt. Bár a Fideszben azzal nyugtatgatják magukat, hogy az ellenzéki össztűz csak erősíti őket (mert még inkább összezárnak az akolban), ezt talán már ők maguk sem hiszik el teljesen. Eddigi vereségeiért Orbán mindig kíméletlen bosszút állt (nemcsak ellenfelein, hanem az általa nem túl odaadónak vélt szövetségesein is), úgyhogy senkinek ne legyenek kétségei: a nemzet- és falkavezéri hiúságán ejtett folt most sem marad megtorlatlanul. Vajon ezt a történetet is el tudja majd adni két és fél millió embernek a nemzet, az ország, a keresztény Európa megmentéseként?
