A szerk.

A sarokban

A szerk.

Népszavazási kezdeményezéssel hívta fel magára a figyelmet a kormányfő a múlt héten, az eseményt novemberre várhatjuk, és közvetlen következménye abban az értelemben, hogy a törvényhozásnak ilyen vagy olyan végeredmény esetén ilyen vagy olyan törvényt kéne hoznia, nem lesz. (Ez már csak abból a tényből is következik, hogy a kérdések részben értelmetlenek, részben a valósággal csak feltételes kapcsolatban állnak – de erről még lesz szó.)

Ilyen elvárás, mármint hogy a parlamentet erre vagy arra kötelezze a referendum, a kezdeményező részéről sem fogalmazódott meg, sőt, még azért sem fájna túlságosan a fő fő, ha a népszavazás nem lenne érvényes. A kitűzött matematikai cél az, hogy sokan menjenek el; ami viszont teljesíthetőnek látszik, már csak azért is, mert amennyien elmennek, az – előre szólunk – sok lesz, még ha kevés is.

A kérdések, illetve az öt „nem” válasz, amit sugallanak, még csak nem is direkt módon uszítanak a buzik ellen, főszereplőik bizonyos, leginkább képzeletbeli „kiskorú gyerekek”, akiknek a feje fölül, mint a népszavazás márkajelzése („gyermekvédelmi”) is mutatja, olyan veszélyeket kell közös erőfeszítéssel elhárítani, amelyekről álmunkban sem gondoltuk volna, hogy egyáltalán léteznek. Ezek mibenlétének pontos definiálását, illetve a kérdések hagyományos felfogás szerinti megértését, akár csak az „elnézést, de mi a faszról beszél Ön?” visszakérdezésre adható, legalább foltokban elfogadható válasz lehetőségét változatos, rafinált módokon lehetetlenítik el maguk a kérdések. Oké, nem támogatom, hogy „kiskorú gyermekeknek köznevelési intézményben a szülő hozzájárulása nélkül szexuális irányultságokat bemutató foglalkozást tartsanak”. De mi az, hogy „szexuális irányultságok”? Többes számban? A heteroszexuális irányultságot sem szabad az iskolában bemutatni? Szerelmes verset csak a szülő engedélyével lehessen tanítani? Vagy az nem irányultság? Hanem mi? Az „irányultság” az egy csúnya szó, olyan csak a buzinak van, de neki több is? És mit szól ehhez az Alaptörvény? Aztán mi a nyavalya az a „nemátalakító kezelés”, amelynek a kiskorúakat célzó „népszerűsítése” (valamint „a nem megváltoztatását bemutató”, ugyancsak az aprónépnek szánt „médiatartalmak” közzététele) oly járványszerűvé vált hazánkban, hogy felszámolásukhoz a kormány tömegmozgalmat kénytelen indítani? (Legkétségbeesettebb és legjóhiszeműbb értelemkereső erőfeszítésünkben talán arra gondolhatnánk, hogy kormányunknak az interszexuális – az interszexuálisnak született – gyerekek nemmegerősítő orvosi beavatkozásai szúrnák a szemét: de ha ez így van, már az is feneketlen gonoszságról árulkodik, rá­adásul e műtétek csekély, minden valószínűség szerint a nullához tendáló száma ugyancsak cáfolja a kérdések akár legcsekélyebb érintkezését a valósággal.) Van olyan kérdés is, amely olyasmit akar tiltó listára helyeztetni a szavazó néppel, amit hatályos törvényeink amúgy sem engedélyeznek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.