A GVH alkalmankénti kikapcsolásához az útmutatást a kormány számára a nemzetstratégia fogja megadni: ama pillanatban, amikor felragyog a nemzeti érdek csillaga a magyarság égboltozatán, a versenyhivatal alkalmazottai kihörpintik utolsó italukat, felpakolják a székeket az asztalra, és csöndesen hazafelé veszik az irányt.
Hogy ez az egész mire megy ki, legfeljebb sejteni lehet: a közműszolgáltatások, leginkább a víz- meg az energiaellátás koncentrálása egy-egy vállalatban lehet a cél. Mellékszál, de nem érdektelen a GVH reakciója: a szabad versenyes piacgazdaság - és elméletben ilyet jelöl ki hazánk számára a hatályos alapizé - egyik legfontosabb, a kormánytól független intézménye kedden lényegében megvonta a vállát, igaz, nem mondta, hogy hú, de finom volt ez a hasba rúgás, kérhetek még egyet? (Persze minden tapasztalatuk csöndességre inti őket. Miután egy olyan pimf ügyben, hogy a dinnyének legyen vagy ne legyen meghatározva a legalacsonyabb ára, egy igazi senki is a földre vitte őket. Nem csoda, hogy nem akarnak az ennél trilliószor több pénzt forgató piacon belemenni egy eleve vesztes csatába.) Lényeg, hogy van versenyhivatalunk, és az elvan a sarokban, ahogyan van egy csomó mindenünk, ami valójában nincs.
Arról, hogy ez a koncentráció hogyan fog végbemenni és kinek az üzletét fogja elvenni, fogalmunk sincs, de nem tudják az iparág szereplői sem. Az események középpontjában mindenesetre a Magyar Villamos Művek (MVM) Zrt.-t vélelmezzük, pandanja lehetne a Magyar Állami Vízki- és -beviteli Zrt. (Utóbbinak a külföldi tulajdonú vízművek elleni küzdelmeit az "Oda csap, ahova köll!" szlogennel javasoljuk reklámozni, és ezt most ingyen adtuk a kormánynak.) De hogy a gáz-, az áram- és a vízszolgáltatás pont melyik szegmensét akarja ellenőrzése alá, esetleg tulajdonába venni az Orbán-kormány? Mindhárom vertikumot bonyolult ár-, tulajdon- és érdekviszonyok népesítik be: külföldi magán- és külföldi állami óriásvállalatok, magyar kis- és nagyvállalkozások, önkormányzatok részei e láncoknak. Mint minden közszolgáltatásnál vagy olyan bárminél, ami csövön, hálózaton érkezik a fogyasztóhoz, az államra súlyos feladatok hárulnának. Az, hogy a piac eladói oldalán fellépő szereplőknek egyenlő hozzáférést biztosítson e hálózatokhoz; hogy a monopóliumokat lehetőség szerint felszabdalja, vagy ha az nem megy, úgy az áraikat fair és fenntartható módon szabályozza. Hogy úgy tartsa kordában ezeket a gyakran nálánál is gazdagabb és befolyásosabb vállalatokat, hogy azok technológiai és egyéb kultúrájából a fogyasztók is részesüljenek.
Ehhez jó intézmények és azok rendeltetésszerű használata, valamint rutinszerű, tisztességes, szívós napi munkája kell: meg sok nyilvánosság. Így érhető el ugyanis a legbiztosabban a népszerető politikus Szent Grálja, az alacsony ár. Akkor, ha a fogyasztó választhat. Ha verseny van - legyen szó mégoly nehéz és sok babramunkával szabályozható piacokról is.
A mi kormányunk azonban most már egyáltalán nem csinál titkot abból, hogy a versenyt mint olyat nem szereti: legutóbb Fónagy János - a 444.hu riporterének kérdésére - filozofált egy praecoxosat a tárgyban. És persze ki merné kijelenteni, hogy a 2010-ig eltelt húsz évben pont a fent leírt, eszményi módon működött Magyarországon a közszolgáltatások piacának állami szabályozása! Nem így működött, hanem rosszabbul, és mindazon jegyeket magán viselte, amelyek egy félig sült demokratikus berendezkedésen ebben a korrupcióra szerfölött hajlamosító közegben kiütköznek - urambocsá', néha még lábon megvásárolt képviselőkről, lelalázott versenyfelügyeleti eljárásokról, bicegő fogyasztóvédelemről és félszívvel végigvitt ártárgyalásokról is hallottunk. De totális kudarc sem volt; és az is biztos, hogy a kigázolás, az olcsó ár felé vezető út éppenséggel ezen intézmények, szabályozások rendeltetésszerű használata és ezeken keresztül a torzítatlan verseny felé vezetne. Nem pedig visszafelé, az állam által bekebelezett és működtetett közszolgáltatások irányába. Most repülünk hátrafelé - mondanánk, hogy az időutazás 1948-nál vagy a 60-as, 70-es évek hörgő fürdőszobai csapjainál és izgalmas áramkimaradásainál ér majd véget. De még ennél is vigasztalanabb, hogy az államosítás után egyszer úgyis megint a magánosítás jön majd sorra - mihelyst kiderül, hogy a verseny helyett nincs, nem volt és nem is lehetett volna egy pillanatig sem semmi. Akkor megint neki kell majd futni ennek az egésznek, elölről. Csak legyen, aki megéri.
(Ugyanakkor az az iparági koncentráció, amit a GVH kimiskárolása megelőlegez, korántsem biztos, hogy állami monopóliumot feltételez. Lehet, hogy az MVM felhizlalásának értelmét későbbi magántulajdonba vonása adja majd meg. Vagy ha ennyit mégsem lehet ellopni: a nemzeti bajnok politikai kifizetőhelynek mindig jó lesz. Csak a fogyasztóknak meg az adófizetőknek nem lesz jó. De ez is csak a 60-as évek lenne, kicsit más kiszerelésben.)
