Lehet, csak a fülünk csal meg minket, de az utolsó kört jelző csengőt halljuk azon a pályán, ahol az Orbán-rezsim rója négy éve magányos kilométereit.
Ennek vége. Vagy legalábbis elkezdődött a vége.
Hat nappal vagyunk az április 6-i általános országgyűlési választás előtt, hipotézisünk a következő.
Lehetséges, hogy a Századvég és a Nézőpont a valódit méri (ne tessenek röhögni), és a kormányváltó koalíció és a Jobbik a rájuk adott szavazatok számát tekintve bőven a Fidesz-KDNP mögött, viszont egymással nagyjából pariban lesznek. Ez esetben is joggal lehetne lamentálni azon, hogy a nyilvánossághoz való hozzáférés ordító, négy év óta szakadatlanul tartó aránytalansága megborította a versenypályát, de már egy félmilliós Fidesz-szavazattöbbséget sem lesz érdemes e körülményre kenni.
Ez esetben azt mondhatnánk, hogy jelen vezércikkünk első mondata ostobaság, az Orbán-rezsimnek nincs vége. És igazunk is lenne, attól eltekintve, hogy vége lesz, megroppan saját súlya alatt, de erre még sokat kell várni, egy újabb ciklust például. (Többet aligha.)
Ennél azonban valószínűbbnek tűnik, hogy a három fő erő arányosabban osztozik a szavazatokon. A Fidesz a négy évvel ezelőtti 52,3 százalékánál kevesebbet, a szocpárttal behelyettesíthető baloldali pártszövetség, a Kormányváltók az MSZP 2010-es 19,3 százalékánál, a Jobbik pedig az akkori 16,7 százalékánál több szavazatot fog kapni.
Attól persze, hogy a különbség - még egyszer: a szavazatok számát tekintve - a győztes kormánypárt és az ellenzék legfőbb ereje (a baloldal) közt csekély lesz, a Fidesz simán szerezhet kétharmadot. Az új választási rendszer brutálisan kiszámíthatatlan; és sok múlik a véletlenen. Ad absurdum: ahhoz, hogy a Fidesz minden egyéni választókerületet elvigyen, elég lenne, ha mind a 106 egyéni választókerületben csupán egyetlen darab szavazattal szerez többet a második helyezettnél.
De bármennyire is széttart majd a leadott szavazatok és a megszerzett országgyűlési mandátumok aránya; bármennyire is előfordulhat, hogy a Fidesz a szavazatok 35-40 százalékával szerez 66 százalékot a parlamentben: az így megtartott politikai hatalom legfeljebb formálisan lehet teljes. A szavazók (a "társadalom") valódi politikai preferenciáinak érvényesülését a politikai döntésekben csak valódi diktatúrák tudják hosszú ideig megakadályozni; márpedig az Orbán-rezsim nem tudta és nem is fogja tudni felszámolni sem a politikai ellenállítások megszerveződésének minden formáját és feltételét, sem a végrehajtó hatalom minden törvényi és intézményi korlátját. (És arról nem is szólunk, hogy a választást körülvevő kellemetlen csalásszag egy kis Fidesz-többséget mennyire alá tud ásni - megtettük a múlt héten ugyanitt).
Márpedig Orbán Viktor április 6. után bizonyítottan nem bírja majd a szavazók többségének a támogatását. Orbán Viktornak sem a baloldalt, sem a szélsőjobb politikai képviseletét nem sikerült nemhogy megsemmisítenie, de még a 2010-es karanténon belül sem tartania: bármennyire is erre irányultak erőfeszítései 2010 után. (És bármennyire is ezt, tudniillik a Jobbik kimiskárolását remélte tőle híveinek legalábbis egy része.) A pályák újra megnyílnak április 6-án. Ha a Fidesznek csak relatív többsége lesz az Országgyűlésben, akkor nagyon hamar: már április 7-én. Hisz akkor Orbánnak már most választania kell: a Jobbik vagy az MSZP támogatásával alakít kormányt? Netán Schiffer Andrást és csapatát emeli magához? Ha a Fidesz legalább az egyszerű parlamenti többséghez elegendő mandátumfölénnyel végez, akkor ez nem egyik napról a másikra következik be; és ha az LMP bejut a parlamentbe, talán még lehet ezt a döntést odázni. De Orbán így vagy úgy: elkezd veszíteni, s a fenti dilemma előbb-utóbb a maga pőreségében előáll. (Ne legyen igazunk: Orbán ugyanazt a választ fogja adni, amit eddig adott. A rosszat; ami a Jobbikot felhozta. Arra fog hajtani, hogy jobb Jobbik legyen a Jobbiknál.)
Ennyit tudunk ma: s ennyi arra mindenképpen elég is, hogy elhiggyük: van valódi tétje a hétvégi választásnak. Nem csak becsületből, a magunk kedvéért kell elmennünk szavazni.
Arra, hogy miért lenne kívánatos a Fidesz-kormány elküldése, nem vesztegetnénk sok nyomdafestéket. Érveink pontról pontra, színről színre olvashatók voltak az elmúlt négy évben. Az 1989-es rendszerváltás a demokráciának a végrehajtó hatalmat számos ponton ellenőrző s a dolgát megnehezítő, a szemben álló politikai erők valaminő békés együttélését feltételező változatát hozta létre. Magyarország sokáig nagyjából így is működött. Orbánék ezt a rendet azzal rombolták le, hogy épp ez áll az általános jólét, a gazdasági fellendülés útjában. De hiába lett több hatalma a kormánynak, nem lett fellendülés; és azért nem lett, mert több hatalma lett a kormánynak. Még ha jó kérdéseket is tettek fel, mindig a rossz válaszokat adták. De jobbára nem jó kérdéseket tettek fel, amiket pedig fel kellett volna, azt nem tették. Még amit jól akartak csinálni, azt is elrontották.
Mindezek felmondása után rögzítsük azt is, hogy nincs könnyű helyzetben az, aki a demokratikus ellenoldali kínálatot szemléli. Az LMP-re szavazhatnak, és szavazhatnak a Kormányváltókra (lapzártánkkor épp így hívták őket).
Aki az előbbit teszi, tudnia kell, hogy nem okvetlenül a 2014-es kormányváltásra szavaz: Schiffer és csapatának ambíciói a baloldal közép-, középhosszú és hosszú távú megújítására irányulnak, saját történetük szerint a végpusztulásra megérett MSZP helyét fogják betölteni. És ha e perspektíva utópia is, ahhoz, hogy a baloldal - és a demokratikus Magyarország - egyik letéteményeseként a továbbiakban labdába rúgjanak, jól teszi, aki rájuk szavaz. Még akkor is, ha az LMP egyéni jelöltjei közül egyiknek sincs esélye a bejutásra, így a rájuk az egyéni körzetekben leadott voks legfeljebb töredékszavazatként érvényesülhet a listán.
Arról pedig, hogy Schiffer András és leendő frakciója mit tennének a parlamentben, annyit tudunk, hogy sem egyik, sem másik erőhöz nem csatlakoznának le - és nemcsak nem csodálkoznánk, ha valamely különleges helyzet kialakulása esetén ez a szigorú kategorikus imperatívusz felülvizsgálatra kerülne, de helyeselnénk is. (Méltányolható érvek szólnának amellett, akár ha a kormányváltáshoz szükséges, akár ha a Fidesz Jobbik nélküli kormányzásához adnák ők a többséget.)
Orbán leváltásának összehasonlíthatatlanul nagyobb esélyét kínálja a baloldali pártszövetség: és gyanítjuk, nem csak ezen a héten lesz ez így. Mely koalíciót nagyító alá helyezve bizonyosan hosszan tudnánk fintorogni. Részelemeinek programja, filozófiája, ideológiai háttere erősen széttartó; szövetségkötésük hosszú üresjáratokkal és kínos pillanatokkal gazdagon, a valódi ellenzéki munka rovására zajlott. Fő ereje, az MSZP meggyőző politikai tehetségeket, hogy finoman fogalmazzunk, nem talált az elmúlt négy évben; s a Kormányváltók listájának biztosan befutó helyeit túlságosan is nagy számban népesítik be a listavezető-pártelnök bizalmasai. És végül: nemcsak azt tudjuk nehezen elképzelni, hogy egy váratlan győzelem esetén zökkenőmentesen vennék át a kormányzást, de e társulás jövője is bizonytalan. Ha 2018-nak is ugyanezekkel a választási törvényekkel futunk majd neki, a következő négy évben is egymás gyepálása teszi majd ki munkavégzésre fordított idejük túlnyomó részét? És mit lép majd az Együtt-PM, vagy a DK, ha a szocpárt ragaszkodik Horváth Csaba októberi főpolgármester-jelöltségéhez?
Ám most, ezen a héten, április 6. előtt e kételyek irrelevánsnak tűnnek. A Fidesz legördögibb trükkje a választási törvények megfirkálásakor az egyfordulós választás bevezetése volt: ez törvényszerűen ugrasztotta egymásnak azokat a pártokat, amelyek kétfordulós választás esetén az első forduló után úgy ülhettek volna le tárgyalni (és megegyezni) egymással, hogy mindegyiknek pontos képe van a másik és a saját erejéről. Ennek dacára végül sikerült a közös egyéni jelöltek névsorában és a közös listában megállapodni; s ez utóbbi belső erősorrendje nagyjából pontosan tükrözi azt, amit ma a közös listát és közös jelölteket állító pártok támogatottságáról tudunk. A lista vezetője pedig nem lehet más, mint a koalíció legerősebb pártjának embere: bármilyen más megoldás nemcsak kontraproduktív lett volna, de a demokratikus elvekkel ellentétes is. Ez a párt pedig, amely nélkül nincs kormányváltás sem most, sem pedig később, s amely, ha tetszik, ha nem, megkerülhetetlen lesz Magyarország demokratikus intézményrendszerének rekonstrukciójában, a gazdaság újjáépítésében és a társadalmi igazságosság legalább részleges visszaállításában, Mesterházy Attilát választotta a lista élére.
Bármi történik is április 6-án, ennek a munkának a megkezdéséhez közelebb fogunk jutni. A kérdés csak az, hogy mennyivel. Azok pedig, akik távolról sem őbenne látnák a legalkalmasabb embert, s pártjában a legalkalmasabb szervezetet e feladatra, most aligha habozhatnak. Az Együtt 2014, a Demokratikus Koalíció és a Párbeszéd Magyarországért csak akkor jut frakcióhoz az új Országgyűlésben, s csak akkor marad játékban a demokratikus Magyarországért, és - ami a legfontosabb - Orbán Viktor csak akkor küldhető el, ha a kormányváltást akarók nagy számban Mesterházy Attila listájára szavaznak. A szerk. így tesz.
