Nem, nem lehet, vágnánk rá egyből, de például 1986-ban kevesen pedzegették azt, hogy Jugoszláviából (az akkor még vígan létező, poszttitói Jugoszláviából) "Jugoszlávia" lesz, etnikai-területszerző háborúk sorozata, a végelszámolás szerint úgy százezer halottal. Aztán csak nézett mindenki, amikor a konföderációról, föderációról, nyelvi meg kisebbségi jogokról meg államalkotó nemzetekről szóló baljós vita szépen lassan oda fajult, ahová. Az orosz-ukrán konfliktus is mintha így próbálná strukturálni magát - jobban mondva így próbálják strukturálni az apokalipszis moszkvai lovasai. Az építőelemek hasonlók: a határon túli kisebbséget előbb politikai, majd szervezett fegyveres ellenállásra tüzelő központ, mely központ ezeket a később önálló hadsereggé szerveződő milíciákat nemcsak finanszírozza és irányítja, de saját hadseregével katonailag is támogatja; vagy az "autonóm" tartományok elburjánzása. Folytathatjuk a felsorolást: még csak nagyorosz nacionalistának sem kell lennie ahhoz, hogy az "ukrán nemzet" megalapozottságában kételkedjen az egyszeri orosz polgár: ahogy a másik fél, az ellenség nemzeti, történelmi identitásának tagadása kötelező gyakorlata volt a szerb és horvát nacionalizmusnak is. (Általános orosz vélekedés szerint az ukránok hiába gondolják azt, hogy "ukránok", ha egyszer olyan, hogy "ukrán", nincs is, az csak az orosz egy leágazása, elfajzása, a hamis történelmi tudat árnyjátéka. Vagy buták szegények, vagy az amerikaiak pénzelik őket ezért.) Ugyancsak ijesztő dimenziója a konfliktusnak, hogy a szerteszéjjel szakadó Jugoszláviát a nyugati nagyhatalmak is meg Oroszország is afféle terepasztalnak tekintették, saját lappangó konfliktusaik, félbemaradt meccseik lejátszására, és titkos ambícióik kiélésére alkalmas színhelyként kezelték; akárcsak most Ukrajnát. (Míg végül 1995-ben az Egyesült Államok véget nem vetett az önfeledt szórakozásnak.)
Mielőtt azonban a nacionalista hecc és a területszerző háború teljes eszkalációja, Ukrajna vagy akár Dél-Ukrajna orosz lerohanása megképzik tekintetünk előtt, s azonnal nagyobb adag cukor, liszt és gyertya beszerzésére indulnánk (a gyertyát semmiképpen ne hagyják ki a csomagból, ha szabad nagymamánk jó tanácsát tolmácsolnunk), engedjük el fotelünk karfáját; a vér lassan vissza fog térni elfehéredett ujjperceinkbe.
Putyin Blitzkriegje kedd délután kifulladni látszik: számos okból. Hiába érkeztek a dél-ukrajnai, orosz vagy orosz anyanyelvű többség által lakott nagyvárosokba, Harkivba, Dnyipropetrovszkba, Odesszába orosz "turisták" (és kevés kétségünk lehet afelől, hogy leginkább az orosz különleges erők, a Szpecnaz alkalmazásában állhatnak) - még ha egy-egy hivatalt el is foglaltak, a helyi elemek kézzelfogható együttműködésének hiányában a hatalomátvétel elmaradt. A szeceszszionista kísérlet még azelőtt elbukott, hogy valójában elkezdődött volna: az irányítást e településeken most jobbára a kijevi kormányhoz hű helyi erős emberek, az egyenként több milliárdot érő és mozgató oligarchák vették át. Úgy tűnik, mégsem olyan egyszerű etnikai háborút kirobbantani Ukrajnában; s az orosz kisebbségek védelmét szajkózó putyini retorika üres blöff volt csupán. Az orosz elnöknek csak a gyilkos Janukovics maradt, ő lenne az a szilárd pont, akire támaszkodva Ukrajnát kibillentené pályájáról - de róla maga Putyin állította keddi sajtótájékoztatóján, hogy bukott ember, politikai jövője nincs. Belőle nehéz lesz nagyorosz de Gaulle-t faragni.
De Putyin nem csak Ukrajnában maradt egyedül. Hogy az unió meghatározó tagállamai - Németország, Franciaország, Nagy-Britannia - nagyon tökösen viselkedtek volna, semmi szín alatt nem állítható: de a legenyhébb szankcióknak csak a kilátásba helyezése, s a krími akció egységes elítélése is elég volt ahhoz, hogy az orosz elnök további hódító ambícióit kilátástalanná tegye. (Nem csodálkoznánk, ha pár napon belül most még kedvező krími pozícióit is fel kéne adnia.) E játszmában, meglehet, a legerősebb fegyver az ő kezében van - hiszen az orosz hadsereg összehasonlíthatatlanul erősebb az ukránnál -, de nincs a kezében semmi más. Az egyetlen valódi aduja az atomháború: de az meg nem elővehető.
Kedd délelőtti sajtótájékoztatóján többször keveredett önellentmondásba, és úgy tűnt, fogalma sincs, hová lépjen innét. Rezsimje szilárdnak tűnik; de november 30-ig, amikor pár tucat diákot értelmetlenül félholtra veretett, szilárdnak tűnt Janukovicsé is.
(Miközben az összes kelet-európai állam Ukrajna területi sérthetetlenségéért szállt síkra, és elítélte az orosz agressziót, a mi miniszterelnökünk kedden a parlamentben tartózkodott az ilyes erős állításoktól, s arról szavalt, hogy a megoldásnak "békésnek" kell lennie, ő a tárgyalásos megoldás híve. Ebben amúgy mélységesen egyetértünk vele: de ebből a szövegből csak a lényeg hiányzik. Sőt. Éppenséggel azt is jelentheti, hogy az ukránok adják át a Krímet. Csak békésen adják át! Vagy bármit, amit az oroszok kérnek. Az arany óraláncukat. Az ukrán kormányt és népet sározó, az orosz katonai intervenciót előkészítő mostani orosz propaganda amúgy pontosan az '56-os szovjet propaganda mintája szerint működik: akkor is fasiszta bandák tomboltak Budapesten, akkor is volt Magyarországnak "törvényes kormánya", amit fegyveres zendülés akart megdönteni, akkor is ez a "törvényes kormány" kérte Moszkva testvéri segítségét. Gondolnánk, ha a sok miniszterelnök közül valaki nagy hitelességgel hívhatná fel erre a világ figyelmét, az épp a magyar. De Putyin elnök biztos észrevenné, és nem esne jól neki. Megharagudna, ne adja isten. A végén még pénzt sem adna.
Ne áltassuk magunkat azzal, hogy ettől csak a mi gyomrunk forog; hogy ez nem tűnik föl senkinek. Orbán, mint a baltás gyilkos Safarov kiadatásakor, megint a világ megvetésének teszi ki Magyarországot. Megint a legaljasabb nemzet lettünk miatta; még az is lehet, hogy az utolsó csatlós. Hiszen a süllyedő hajóra igyekszik felkapaszkodni. Mindezen aligha segít az a kedd délutáni nyilatkozat, amit Orbán a visegrádi négyek tagjaként írt alá.)
