Az ember tényleg nem tudja, hogy sírjon vagy röhögjön, amikor Orbán a megbukott népszavazási kezdeményezés után egy órával azt mondja bele egy (sõt több) ország arcába: gyõzött az igen, és a népszavazás sikeres volt. Hiszen amit mond, az nyelvi és jogi értelemben igaz. A hazugság a ki nem mondott félmondatban van: hogy tudniillik a népszavazás eredménytelen lett, az Országgyûlés nincs obligóban.
Hogy a Fõmérnök mégsem felhõtlenül boldog, arról mindazonáltal sokat elárult a kép: Orbán a vereséget magyarázó beszédet merev arccal, egy sebtiben telefirkantott papírlapról olvasta. Biztos csak a diadalittas szónoklatot írta le elõre, szépen, kalligrafikusan. És Orbánnak nemcsak ezt a hét végéjét rontották el a választók, hanem az elõzõt is. A november 29-it, amikor a Romániai Magyar Demokrata Szövetség bejutott a bukaresti törvényhozásba, s az elõzetes várakozásoknak megfelelõen az is nyilvánvalóvá vált, hogy nélküle a két nagy román párt egyike sem tud az Európai Unió számára is elfogadható kormányt alakítani.
Orbán e kettõs vereségénél nagyobb szerencse a magyarokat, a magyarországiakat és a külországiakat, nem is érhette volna.
H
Orbán romániai számításai már régóta egyértelmûek. Legfõbb célja az volt, hogy székelyföldi kis védence, Szász Jenõ közremûködésével elégséges szavazatot vegyen el az RMDSZ-tõl ahhoz, hogy az ne jusson be a román parlamentbe. Ezért locsolta lével s trágyázta ideológiailag oly bõségesen a székelyudvarhelyi polgármestert (a magyarság színe-virágát). Ha ugyanis az RMDSZ nincs a parlamentben, akkor nem lehet kormányon sem; kormányon kell lennie viszont az Európa-, magyar- és mindenellenes Nagy Románia Pártnak. Márpedig Corneliu Vadim Tudor kormánytagsága nemcsak Románia 2007-re tervezett uniós felvételét nehezítette volna meg, de az jól prognosztizálhatóan a politikai képviselet nélkül maradt erdélyi magyarok leleményes zaklatását, s a román kormányzati politika soviniszta fordulatát is eredményezte volna.
Mintha Orbán épp ezt az állapotot szerette volna elõállítani - másként aligha tudjuk értelmezni erdélyi húzásait. Kipiszkálni Romániát az unióból, mielõtt még felvennék; s meggyengíteni Magyarország uniós kötõdését is. És ez épp elég rettenetes fejlemény ahhoz, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül. A román-magyar viszony elmérgesedésének legelsõ sorban az erdélyi magyarok látták volna kárát - ezért is szavaztak az RMDSZ-re, és ezért állíthatjuk mi, hogy Orbánt a lehetõ legkevésbé sem érdekli a határon túli magyarok boldogulása. Meg azt, hogy Orbán erdélyi politikájának középtávú célja az erdélyi etnikai, majd a két állam közötti konfliktus kiélezése volt.
H
Ezt a politikát fejelte meg a Fidesz magatartása a kettõs állampolgárság ügyében - még akkor is, ha az alkalom szinte váratlanul kínálta fel magát. Ha a kettõs állampolgárságról szóló népszavazáson gyõz az igen, s a tetejében Romániában is Orbán szándékai szerint alakul meg a kormány, a magyar politika képe a következõ évekre végzetesen átalakul. És nem csak azért, mert - az adott esetben a román kormány elõl menekülõ - kettõs állampolgárságú erdélyi magyarok Magyarországon Orbánra szavaztak volna (ha Erdélyben nem is tették: hisz akkor még nem kellett eljönniük), s ezzel hosszú évekre biztosították volna a Fidesz többségét a magyar Országgyûlésben. Hanem azért is, mert a kormány, a magyar értelmiség baloldali, liberális kötõdésû része, az újságírók, a tanárok, a mûvészek, a civil szervezetek, mindazok, akik a nyilvánosságot alakítják, aligha tudtak volna ellenállni a Fidesz által hangszerelt és vezényelt, molto furioso nacionalista hecckampánynak. (A szocialista politikusok már a népszavazási kampányban kötelességüknek érezték, hogy borzalmas lelki kínokat színleljenek, és fennhangon aggódjanak a határon túli magyarokért; de biztos már az is szép volt tõlük, hogy egyáltalán mertek nemet mondani.) Amely hecckampányban "Románia" vagy a "románok" persze csak távoli, éteri ellenség lettek volna. A magyar politika és közbeszéd soviniszta fordulata in concreto azokat sújtotta volna, akiket Orbán már a kampány elején nem becsületes magyaroknak bélyegzett; akiket korábban a kokárda hiányával jelölt meg; akiket õ és sajtópribékjei tetszésük szerint kizárni óhajtanak a nemzetbõl. A nemzetbõl, amely a remélt új állampolgársági törvény szerint immár nem lelki, spirituális, hanem jogi kategória lett volna.
H
Biztosak vagyunk benne: sok nemmel szavazót már most is a magyarságverseny kiélezõdése vitt az urnák elé. De azt is gyanítjuk: a választók többsége csak egyetlen lehetséges következményt mérlegelt. Azt, hogy valamit elvehetnek tõlük. Nem véletlen, hogy a Fidesz médiakampánya kizárólag a kórházprivatizációs kérdésre koncentrált. Az állampolgárság ügyében legalábbis követhetetlen volt az orbáni érvelés (csak az útlevélrõl van szó, semmibe nem kerül az egész, majd: nem is az útlevél a lényeg, mert kétharmados törvény kell, stb.). Az elsõ kérdésben ugyanis egyértelmûen lehetett kommunikálni a nemekkel járó veszteséget (az "ingyenes" és "magas színvonalú" egészségügyi ellátás végét), a másodikban viszont nem lehetett nem beszélni a többletterhekrõl. A kormány és az MSZP viszont megtette, amit a Fidesz nem: a kettõs állampolgársággal járó gazdasági nehézségekre fókuszált (és jól megnyomta a ceruzáját). Utólag persze mondhatják: õk valójában arra utaltak, hogy a következmények nem kiszámíthatók (valóban nem): de a kormány a nemzeti érzelmekkel való zsarolással szemben hatékony fegyverként akkor is egyedül ezt tudta bevetni. A kórházprivatizációs igenek és az állampolgársági nemek magas számában tehát ugyanannak a gazdasági demagógiának a két arcát láthatjuk. Mindez rémisztõ jövõvel, és minden eddiginél kiábrándítóbb politikai kampánnyal kecsegtet. (A Fidesz már meg is értette az idõk szavát. Orbán - a határon túli magyarokat feledve - már a szavazás másnapján a határon belüliek "létbizonytalanságának" enyhítését tûzte zászlajára, s leporolta a "Nemzeti petíció" címû szociáldemagógiai kézikönyvet.)
H
Ám ha ez a legkézenfekvõbb magyarázat, úgy ez a legkényelmesebb is. Hogy a magyar választó épp úgy képtelen a racionális gazdasági gondolkodásra, meg annak az elfogadására, hogy vannak gazdag és szegény emberek, mint az emelkedett spiritualitásra; és csak egy dolog számára az irányadó, a kenyérféltés.
E képet azonban megzavarják a választási adatok furcsaságai. És nem csak arra gondolunk, hogy például a nehézipar összeomlása után hátrányos helyzetbe került Dorogon - ahol, vélhetnénk, a szociális demagógián kívül másra nem is fogékonyak az emberek - a kórházprivatizációs kérdésben a nem gyõzött. (Igaz, ezt is el lehet intézni egy kézlegyintéssel: Dorog hagyományos szoci körzet. De más hagyományos szoci körzetekben meg elsöprõ volt az igenek fölénye.) Nehéz nem észrevenni ugyanakkor, hogy a kettõs állampolgárság kérdésében a szlovák-ukrán-román-szerb határ menti megyék döntõ többségében a nem szavazatok gyõztek. Különösen föltûnõ ez a határ közelében, ahol az országosnál jóval nagyobb a nemek aránya - függetlenül attól, hogy "kormánypárti" vagy "ellenzéki" településrõl van-e szó. De tanulságos az is, hogy a szlovén, osztrák határ mentén egyértelmû az igenek túlsúlya. Gyõr-Sopron-Moson megye Ausztriával szomszédos részein az igen gyõzött, a Szlovákia melleti részen viszont több helyen is a nem. Záhonyban 68 százalék lett a nem, Vásárosnaményben 52, Nyíregyházán 53, Berettyóújfalun 54, Biharkeresztesen 64, Püspökladányban 55, Gyulán 52, Lõkösházán 58 - és a többi. Ez nem magyarázható pusztán a szociális demagógiával: vagy ha igen, akkor nem árt föltenni a kérdést: vajon miért "populistábbak" az ott élõk? Csak nem azért, mert a kormány - valóban túlzó számsorokkal illusztrált - becsléseit a mindennapok tapasztalatai legalább részben visszaigazolják? Hogy azokon a helyeken, ahol napi a kapcsolat a "nemzettestek" között, az emberek pontosan érzékelik: minden nemzeti összetartozásról, az állampolgárságtól semmiféle anyagi elõnyt nem remélõ "tiszta tekintetû székelyekrõl, igaz magyarokról" szóló "érv" üres duma?
H
Az MSZP és a kormány a maga fél szívvel folytatott kampányában nemegyszer túllõtt a célon: a legostobább módon az egészségügyi kérdésben, amikor a visszaállamosításról kezdett hablatyolni. Manipuláltak akkor is, amikor 800 ezer azonnali áttelepülõt vizionáltak. Ám ezzel együtt is túl egyszerû azt állítani: a gazdasági terhek emelgetése a 2002-es "23 millió románozással" egyenértékû. Legfõképp azért, mert a kormány túlzásai még mindig kevésbé álltak távol a valóságtól, mint Orbán és Patrubány mellébeszélése (az állampolgárság automatikus megadása semmibe nem kerülne, sõt kifejezetten hozna). A Magyarország és a déli, délkeleti szomszédok átlagos életszínvonala közötti óriási különbség evidens szívóhatást gyakorol másfél évtizede; és senki nem tudja, hogy az igen gyõzelme esetén a szociális jogaikkal élni kívánó új állampolgárok száma mikor érte volna el azt a kritikus tömeget, ami káoszba dönti az ellátó rendszert. Ötven-, száz- vagy kétszázezer áttelepülõnél? És vajon miért kellene a magyar társadalmat azért kárhoztatni, mert ezt a szempontot is mérlegre tette? Miért is lenne agymosott aljanép a magyarországi akkor, ha azt mondja: a politika az õ adóforintjaiból, nagyon helyesen, eddig is milliárdokkal segítette a határon túliakat, de a határokon belül épp eleget szív mindenki ahhoz, hogy jogában álljon mindenekelõtt a maga és a családja boldogulását keresni? S hogy ettõl semmiféle érzelmi zsarolás nem térítheti el?
H
A magyar társadalom december 5-én elképesztõ fölénnyel utasította el az állampolgársági kezdeményezést. Az enyhe kisebbségbe került nem csak azon ellenzõk véleménye, akik álláspontjukat voks formájában is vállalták; de ott vannak még az érvénytelen szavazatok és az otthon maradók is. Jó részük nyilván érzelmi okokból maradt távol: rossz szájízzel mondott volna nemet, ám igent semmiképp sem ikszelt volna. És biztosra vehetõ az is, hogy mind az igenek, mind a nemek ezerféle meggondolásból születtek: nem minden igen-párti egyben Orbán-hívõ vad nacionalista is és a nem-pártiak sem kannásborok mellett böfögõ panelpatkányok. Ám mindezzel együtt a magyarországi társadalom a legbölcsebb döntést hozta: arra a zagyvaságra mondott nemet, amely kétségbeejtõen összekeverte a világos jogi kritériumokkal körülírható állampolgárság (az országhoz tartozás) és a nemzethez tartozás fogalmát. Bármily fájdalmas is sokaknak e vég, talán rákényszeríti a határon inneni és túli magyarokat arra, hogy belássák: a magyar állampolgárság nem nemzeti kérdés. A népszavazás, bármit is állítsanak az igen propagátorai, nem arról döntött, hogy a határon túli magyarok a magyar nemzet tagjai-e, vagy arról, hogy Kányádi Sándor magyar útlevél nélkül voltaképpen román költõ - hiszen már a fölvetés is komolytalan. A magyar állampolgárság kollektíve és történelmileg semmit nem orvosol. Semmilyen magyar állampolgárság nem változtathat azon a tényen, hogy a határ Bors ás Ártánd, Záhony és Csap, Kelebia és Kelebija között marad. A "Magyarország lemondott rólunk" kesergése mögött sok esetben azon illúzió összeomlása áll, hogy Kolozsváron vagy a Székelyföldön élni román állampolgárként pusztán múló történelmi félreértés; a kék útlevél pedig ezt a malõrt lett volna hivatott kiigazítani. De az állampolgárság nem erre, nem veszélyes ábrándok kergetésére való.
H
Gyurcsány Ferenc, amikor - akár számításból, akár nem, mindegy - nyíltan vállalta a két nem képviseletét, bátran viselkedett. A kórházügyi igen gyõzelme ugyanis borítékolható volt (ámbár az utolsó napok világos beszéde - Gyurcsány, Kuncze Gábor, Gémesi Gyõrgy részérõl - bizonyosan növelte a nemek számát; lám, lehet így is); s az igen fölénye ígérkezett a másik kérdésben is. A miniszterelnök receptorai mégis jobban mûködtek párton belüli és kívüli ellenfeleinél: az egyik legfõbb közjogi méltóságként épp azt tudasította sokakban, hogy nem "becsület-" vagy "magyarságpróba" az állampolgársági referendum. Gyurcsánynak ez a kiállása még jól jöhet a késõbbiekben; hisz most bebizonyította azt is, hogy képes legyõzni Orbán Viktort. Hogy képes választást nyerni a Vezérrel szemben.
Érthetetlen viszont, hogy a népszavazás másnapja óta miért akarja õ is látványosan megoldani a "magyarkérdést". Mintha lelkiimeretfurdalást kellene érezni bárkinek is, aki nemmel szavazott. Pedig nem: Magyarország határozottan elutasított valamit, amibõl végsõ következményében csak baja származhatott volna határokon inneninek és túlinak egyaránt. Gyurcsány a saját pozícióját rontja, ha nem hasad le a "tizenötmillió magyarról", a nemzet bajainak lázas orvoslásáról, és nem a szavazóira, valamint a tízmillió állampolgár országára koncentrál. Ne akarja a saját pályáján megverni a jobboldalt: azt a közel másfél millió embert, aki az EP-szavazáson is meg most is a Vezér szavát követte, õ úgysem tudja meggyõzni semmirõl. 'ket egyedül Orbán Viktor tántoríthatja el Orbán Viktortól; s bár ezt nem zárnánk ki teljesen (vajon hány vakmerõ bukást bocsát még meg Orbánnak saját tábora? s hanyadik után foszlik szét legyõzhetetlenségének aurája?), Gyurcsánynak meg a szocialista pártnak most arra kell koncentrálnia, hogy újra maga mögé állítsa azt a kritikus tömeget, amellyel az MSZP megnyerte 2002-t. Hiszen másfél millió szavazattal vidáman lehet kormányt alakítani ebben az országban. A romániai magyarok állampolgárságának ügye 2007-tõl, Románia uniós felvételétõl értelmetlen kérdéssé válik; a szerbiai és kárpátaljai magyarok sorsának megkönnyítésére pedig számtalan gyakorlatias megoldás létezik (errõl lásd írásunkat a 42-43. oldalon). És van a kormánynak elég dolga amúgy is. Például hogy elmagyarázza a választóknak, a sajátjainak is, miért célszerû az egészségügy finanszírozásának reformja.
A Fidesz ugyanis újabb népszavazásra készül.
