A szerk.

Csak szavazz!

A szerk.

Vasárnap, június 13-án az Európai Parlamentbe választ képviselõket Magyarország. Úgyszólván mögöttünk a választási kampány, hallottunk eleget harangozni a dologról. Szembesülhettünk mindenféle találgatásokkal: ki nyer, ki veszít, kinek jó az alacsony részvétel, kinek nem. Szögezzük le gyorsan, az országnak az a jó, ha mindenki elmegy, hiszen nagyon nem mindegy, kik képviselik hazánkat az Európai Unióban (nem beszélve a képviseleti demokrácia honi állapotáról).

Következésképp az alacsony részvétel senkinek sem jó. Ugyanakkor a választási kampány tapasztalatai azt mutatják, mégis vannak, akiknek nem az a legfontosabb, hogy mi lesz Strasbourgban, hanem az, hogy saját belpolitikai céljaikat mi módon tudják jobban érvényesíteni az európai választásokon. Nincs mit szépíteni, a történet eddig (és még kábé június 14-ig) tisztán a hazai politika némileg szûkös mezsgyéjén játszódott, ami alól - tetszik, nem tetszik - a szavazó sem vonhatta ki magát. Mivel a listák adottak, mégis el kell fogadnunk, hogy a pártok a legjobb (erre a célra legalkalmasabb) erõiket jelölték - ennyi tellett tõlük. Minthogy az efféle alkalmasságokról eddig mélységes csend volt, s még azt se tudjuk, hogy a listalakók közül ki hány nyelvet beszél, a döntés megmarad a pártszimpátiák, a belpolitikai következmények s a csatlakozási folyamat tapasztalatainak keretei közt: ebben kell szétszálazni választói lehetõségeinket. Mérlegelni kell, hogy adott esetben egy párt egy szem európai képviselõje mit tehet odakint a hazájáért, s ez hogyan aránylik ahhoz a politikai tõkéhez, amit általa a szervezete nyert. Magyarán: mi a fene lesz megint a kis pártokkal, hisz a nagyok úgyis túlteszik magukat a dolgon, alakuljon bárhogy is az eredmény (második lesz a Fidesz), gyõztesnek hirdetik magukat. Mióta nyilvánvaló azonban, hogy a magyar politikai élet ilyen ijesztõen - de nem menthetetlenül, nem visszafordíthatatlanul - kétosztatúvá vált, tudnunk kell, a további (európai szintû) demokratikus fejlõdés biztosítékaivá az épeszû kis pártok váltak. Nagyon kevés ilyet ismerünk. A distinkció megkerülhetetlen, hiszen attól még, hogy valamely formáció kicsi, lehet nyugodtan elmeháborodott, mint azt az esetek többsége igazolja. Mi körülbelül két elfogadható kis pártot ismerünk, a rendszerváltókat. Az MDF-et és az SZDSZ-t. Bár mind a kettejükkel szemben vannak bizonyos kifogásaink, mi az SZDSZ-re szavazunk.

S noha Dávid Ibolyáért nyilván nem rínánk teli a zsebkendõnket, nehezen tudunk olyan jobboldali szavazót elképzelni, aki önként mond le a választási lehetõségérõl: márpedig ha ezen utolsó szalmaszál is elúszik, vége a konzervatív alternatívának, mennek õk is a Fideszbe, és politikailag annyit érnek majd ott, mint a többi keresztény legényegylet.

A baloldalon június 13. után is marad választási lehetõség, a mi szempontjaink tehát egészen mások. Mi tekintettel lehetünk arra is, hogy szerintünk ki képviseli legmegfelelõbben hazánkat az Európai Unióban.

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.

Hova haza?

A térkép sok mindent megmutat. Támpontot ad és útba igazít, ábrázol és leegyszerűsít, a megismerés lehetőségével kecsegtet. Hasznos szerszám, mégis mindig hazudik.

Régen is rossz volt

A Kádár-korszak túlérett periódusában, a diktatórikus rendszer először alig észrevehető, majd egyre gyorsuló bomlása közben már teret kaphattak olyan kutatások is, amelyek a rendszer működésére reflektáltak, néha egyenesen magára a rendszert működtető ipari-gazdasági-pénzügyi elitre koncentrálva.

„Sötétséget inni”

  • Domsa Zsófia

A regény egyszerre felkavaró, fájdalmas és mélyen elgondolkodtató. Nem elsősorban azért, mert újabb részleteket tudhatunk meg annak a házassági válságnak a történetéről, amelybe Karl Ove Knausgård önéletrajzi sorozatai révén több százezer, önmagát olykor kukkolónak érző olvasó kaphatott betekintést szerte a világon.