A minisztériumi közleményben arról is olvashattunk, hogy Kiss-B. a meg nem nevezett függetlenek szakértelmével is felvértezve jelenthette ki: nem nyert bizonyítást, hogy bármiféle „zaklató jellegű tevékenység” történt volna a Nagymező utcában. A rend kedvéért hozzátették azt is, hogy „az Emberi Erőforrások Minisztériuma minden hátrányos megkülönböztetést és a szexuális zaklatás valamennyi formáját elítéli”.
Ha e minisztériumi közlendőben csupa igazság sorakozna, akkor sem mondhatnánk, hogy kielégítő magyarázattal szolgálna a történtekre, és mindössze ennyi tartozna a nyilvánosságra. A korábbi sajtóinformációkban sokkal súlyosabb vádak fogalmazódtak meg, mint amelyeket el lehetne intézni annyival, hogy „nem is történt semmi”. És mivel sem az Emmi, sem az Operett vezetése nem részletezi, mégis hogyan jutott az idézett megállapításra, okkal gondolhatjuk, hogy a közlemény maximum az ügyek eltussolására alkalmas.
Június elején, amikor először olvashattunk a „zaklató jellegű” tevékenységről, a megszólalók Kriza Zsigmond ügyvezető igazgató nevét említették, aki megalázta, tűrhetetlen megjegyzésekkel illette munkatársait. Kriza már februárban „feladatai eredményes lezárására és más irányú szakmai feladataira tekintettel, közös megegyezéssel távozott” az Operettből, de ugyanezt júniusban, a botrány kirobbanása után a főigazgató már úgy indokolta: „rávetült a gyanú árnyéka”, s ezért volt a közös megegyezés. Márpedig ha elfogadjuk a minisztériumi jelentést, akkor most az egykori ügyvezető igazgató verheti az asztalt, hogy ártatlanul hurcolták meg, hogy mindenféle disznóságokkal vádolták. De úgy tűnik, Krizát annyira lekötik más irányú szakmai feladatai, hogy nagyvonalúan fátylat borít a múltra.
Nem így a panaszosok, akikre egyáltalán nem volt kíváncsi a főigazgatói vizsgálat, és akik végül úgy döntöttek, perlik az Operettszínházat, ha az Emmi záros határidőn belül nem rendel el egy újabb, immár transzparens vizsgálatot. Civiljogi képviselőjük szerint „a sértettek borzasztó állapotban vannak, mindegyiknek máig hullámzó az egészségi állapota, van, aki csak akkor képes elhagyni a lakását, amikor a pszichoterapeutát keresi fel” – és ha ebből csak egy szó is igaz, az megint a vizsgálat korrektségét kérdőjelezi meg. Egyáltalán: miféle „független” szakértők vettek ebben részt, mit vizsgáltak, és kiket kérdeztek meg, ha nem a panaszosokat?
Ma az eddigiekhez képest új elem, hogy a bíróság előtt az érintettek arccal és névvel is kiállnak majd a nyilvánosság elé, ami tényleg nagy bátorságra vall. Hisz’ abban egészen biztosak lehetünk, hogy ezzel további zaklatásnak teszik ki magukat. A nyilvános mocskolódás borítékolható, lévén a pártsajtóban egy Emmi-közlemény (ahogy bármi, ami a kormánytól érkezik) szent és sérthetetlen, aki pedig a tartalmát vitatja, az alapból a rendszer ellensége. De abban is biztosak lehetünk, hogy ha be is bizonyosodna a bíróság előtt az igazuk, az alperes Emmi mellényzsebből (közelebbről: közpénzből) kicsengeti a kártérítésül megítélt pár százezer forintot, amit megbélyegzési pénznek is mondhatnának, mert attól kezdve nemigen lesz olyan bátor vezető, aki a szakmájukban alkalmazná őket.
Addig meg folytatódik a maszatolás. „A Budapesti Operettszínház elemi érdeke, hogy minden felmerülő ügyet mielőbb kivizsgáljanak, egyelőre azonban nincsenek ügyek” – közölte a színház vezetése a sajtóval a készülődő per hírére, a minisztérium meg az idézett közleményt lobogtatja. Miért is tennének másképp? Egyértelmű, hogy munkáltatói oldalról senkinek nem érdeke, hogy kiderüljön az igazság.
Már csak azért sem, mert egy alapos vizsgálattal nem biztos, hogy csak az egykori ügyvezető disznóságai derülnének ki, de a főnöke alkalmatlansága is. Sőt egy igazán alapos vizsgálat netán még azt is fel találná tárni, hogy a minisztérium állítása, miszerint „minden hátrányos megkülönböztetést és a szexuális zaklatás valamennyi formáját elítéli”, nemcsak képmutatás, de egyenesen hazugság. Ettől azonban egyelőre sem Kiss-B. Atillának, sem más, hozzá hasonló főnöknek nem kell tartania, hiszen a rendszer logikája szerint inkább roppanjon össze, menjen világgá, járjon terapeutához megannyi kiváló szakember, mint hogy egy-egy kegyelt színigazgató kudarcára fény derüljön. Ma már az üres nézőtér sem bizonyít semmit.
