Sejtésünket a hétfőn történtek tovább erősítették: Lázár János a nemzetbiztonsági bizottság nyílt ülésén, majd az Országgyűlésben olyan alázatos és olyannyira mindenre nyitott volt, hogy csak reménykedni tudunk, ez a fajta megerőltetés nem jár nála egészségügyi kockázattal.
A legfurább az egészben az, hogy az amerikaiakon és az érintett magyar állampolgárokon kívül – akiktől az Egyesült Államok a továbbiakban megtagadja a belépést – elvileg senki nem tudhatja, miről is van szó tulajdonképpen. Az amerikai felet mindenesetre a saját törvényei kötelezik arra, hogy személyes adatokat (vagyis a Szijjártó által hőn óhajtott „hiteles információkat”) ne hozzon nyilvánosságra, azaz a magyar kormány annak tudatában verheti az asztalt konkrétumért, hogy az amerikaiak bizonyosan nem fognak neveket említeni.
A botrányról néhány oldallal odébb pompás cikket olvashatnak. Ehelyütt azt rögzítenénk csupán, ami bizonyosan tudható. Az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivője október 6-án arról tájékoztatta a magyar külügyet, hogy országa „tíznél kevesebb” magyar magánszemélytől készül megtagadni a belépés jogát. Rá egy hétre Szijjártó Péter külügyminiszter magához kérette az ügyvivőt, de a már közöltnél többet nem tudott kiszedni belőle. Miután a sajtóban megjelentek az esetről az első hírek – mégpedig egy kormányközeli napilapban, alighanem megelőző csapásként, hiszen a cikk lényegében azt állította, hogy az Egyesült Államok bosszúból tilt ki magyarokat, mivel az itteni adóhatóság amerikai érdekeltségeknél vizsgálódik –, a nagykövetség sajtótájékoztatón közölte: szó nincs NAV-vizsgálatról, ellenben a magyar kormányhoz közeli személyek korrumpálni akartak itteni amerikai érdekeltségű cégeket. Az amerikaiak ezeket az információkat többszörösen ellenőrizték, és ezek után hozták meg döntésüket az ottani hatályos jogszabályok alapján.
Ennyi. De ez nem kevés. Elsősorban is azért, mert ilyesfajta intézkedést – ami, ugye, tény – az Egyesült Államok korábban egyetlen más szövetségesével szemben sem hozott. Noha az eset a közvélemény előtt akár titokban is maradhatott volna – elvégre szerfölött fura körítéssel magyar újság szellőztette meg (lásd bővebben beljebb) –, az időzítés aligha véletlen. Az Egyesült Államok elmúlt időkben sűrűsödő jelzései – elég csak Clinton volt és Obama jelenlegi elnökök Magyarország-bírálataira utalni – előrevetítették egy hathatósabb figyelmeztetés lehetőségét. Magyarország egy gazdasági-politikai-kulturális (EU) és egy katonai (NATO) szövetség tagja: és ezzel nemcsak jogok járnak – amikre Orbán Viktor oly önérzetesen szeret hivatkozni, amikor a brüsszeli pénzcsap elzárásának a réme fölsejlik a magyar horizonton –, de kötelezettségek is, amiket Magyarország, különösen 2010 óta, nem pusztán nem teljesít, hanem azokkal szembemegy, sőt olykor nyíltan azok ellen beszél.
A magyar kormány pontosan érti, miről van szó: az a szánalmas magyarázkodás, amit most kifelé Szijjártónak, befelé Lázárnak kell abszolválni, éppen ezt mutatja. Hogy úgy látszik, nem jól magyarázták el „szövetségeseinknek”, miért szükséges Paks 2, hogy mennyire nagy a függés Oroszországtól, meg hogy mi is volna a „keleti nyitásnak” az értelme; és tényleg annyira szeretnék a Nyugatot biztosítani arról, hogy a viszonyunk Oroszországhoz pragmatikus, nem pedig értékbeli megfontolásokon alapul. Még Kádár János sem hivatkozott egy beszéden belül annyiszor a megbonthatatlan szovjet–magyar barátságra, mint hétfőn Lázár az amerikai–magyar barátságra. A kormány továbbá alighanem azt is megértette, hogy a Nyugat sokat – veszélyesen sokat – tud viselt dolgairól.
Bármi legyen is az ügy kifutása – teljes eltussolás, vagy (ami a legvalószínűbb) némi nacionalista fölhorgadás után (már nemcsak Brüsszel, hanem Washington is üldözi a magyart!) néhány közhivatalnok pellengérre állítása, esetleg (ami a legvalószínűtlenebb) teljes körű rendőrségi-ügyészségi nyomozás elrendelése (és ehhez bizonyosan megkapnák a hazai társszervek az áhított „hiteles” információkat) –, egyvalami már most látható. Orbán Viktornak világosan a tudtára adták, hogy a kétkulacsos politizálást, a kettős beszédet (kifele adni a jófiút, befele a Nyugat haláláról, a Kelet föltámadásáról meg hasonló zagyvaságokról hadoválni), a szövetségi rendszer ellenében politizálást annak tagjaként a továbbiakban nem tolerálja az Egyesült Államok; és számos jel szerint az EU (különösen Németország) is egyre kevésbé. A Nemzeti Együttműködés Rendszerét azonban, nagyon helyesen, sem az Egyesült Államok, sem Németország nem fogja eltakarítani a magyar polgárok helyett. Ezt nem spórolhatja meg magának Magyarország.
