A szerk.

Az első csata

  • A szerk.
  • 2019.12.07 11:11

A szerk.

A Fővárosi Közgyűlés hétfőn elfogadta a főpolgármester előterjesztését arról, hogy milyen álláspontot képviseljen mondott tisztségviselő a kormánnyal többek közt a budapesti Városligetről folytatott egyeztetések során.

A dolgok jelen állása szerint az Új Nemzeti Galéria, amelynek talán még érvényes építési engedélye sincs, megy (menne) a levesbe, nemkülönben a Liget jobb ficakjába (az Ajtósi Dürer sor és a Dózsa György út sarkára) álmodott új színházépület, itt ugyancsak nem történt szinte egy kapavágás sem. A Liget kellős közepére tervezett Zene Háza nem visszacsinálható, és gyanítjuk, az egykori Dózsa György úti parkoló helyén épülő Néprajzi Múzeum sem: e két beruházás olyannyira előrehaladt, hogy a félkész építmények visszabontása és az eredeti állapot helyreállítása súlyos milliárdokba kerülne, amit nyilván a fővárosnak kellene állnia (szemben a befejezésükkel, ami a központi költségvetést terheli): ez nem járható út. Ejtsünk még szót az egykori Vidám Park helyén épülő Biodómról is, erről a nagyszabású üvegházról, ami egyszerre lesz állat- és botanikus kert: ez lenne az egyetlen fővárosi tulajdonú és fenntartású a felsorolt intézmények közül – az építkezés leállítása szintén nem lehetséges. Ugyancsak megépül a Dózsa György út vonalában a mélygarázs, kétséges viszont a volt Közlekedési Múzeum újjáépítése (a Hermina úti telken az Innováció Háza elnevezésű intézményt tervezik felhúzni, bármi legyen is ez).

Ez nem pont a Liget szétcseszésének a megakadályozása – arról a t. budapesti választópolgárok öt éve, midőn Tarlós Istvánt újraválasztották, sajnos lemaradtak –, mégis komoly fordulat lenne, és nem csak szeretett fővárosunk életében. Az Új Nemzeti Galériát, mely a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria egy fedél alá költözéséből állna elő, Baán László, a Liget-projekt hoppmestere nem véletlenül szokta a tervezett fejlesztés legfontosabb elemének nevezni. Annak, ha most levennék a térképről, nem csak azért lenne jelentősége, mert ez – a Petőfi Csarnok hűlt helyére szánt – monstrum és az általa keletkeztetett forgalom, nyüzsgés és környezeti terhelés pecsételné meg a Városliget sorsát, és csinálna a rekreációs célú közparkból végképp fákkal szegélyezett, lekövezett sétateret. Az Új Nemzeti Galéria meg nem építése ezért is jó hír; de nem csak ezért.

Miért még?

A „múzeumi negyed” koncepciója, illetőleg annak budapesti megvalósítása – hogy tudniillik legyen valahol a városban egy jól körülhatárolható, nem túl nagy kiterjedésű terület, ahol múzeum lóg múzeumba, és a látogató egyikből szédül majd a másikba – rögtönzött filológiai research workünk szerint először Finta József elméjében képzett meg. A jeles művészben nemcsak számos figyelemre méltó épület alkotóját tisztelhetjük, de – ezzel szoros összefüggésben – a szakma azon személyiségmodelljének megtestesítőjét is, aki tehetségét különösebb aggály nélkül képes bármilyen politikai kurzus megrendeléseinek szolgálatába állítani, s meglátni ezekben az őszintét, az előremutatót, a szépet. A még a szocialista kormányok alatt felröppentett kósza gondolatot (ekkoriban, ha emlékeznek rá, a Nyugati pályaudvar mögötti rozsdazóna állt az álmok centrumában) a 2010-es évtized elején Tarlós István fogadta örökbe (Finta főszereplésével együtt), de csak azért, hogy kisvártatva Szőcs Géza akkori kulturális államtitkár vegye át a stafétabotot és a kezdeményezést. Ám a bohókás, nagy fantáziájú költő-politikus a múzeumi negyedet már nem a kies Podmaniczky utca és Újlipótváros, közismertebb nevén Új-Zséland közé vizionálta: Budapest új kulturális transzverzálisa, a múzeumok főtengelye az Andrássy úton futott volna, a Vártól a Ligetig és vissza. A gólem ekkor indult el a Liget felé – s mi sem természetesebb, hogy a szárnyaló államtitkári képzelet Baán Lászlóban, a tettek és az ügyintézés emberében találta meg partnerét. Baán ekkor már régóta a Liget-közeli Szépművészeti Múzeum igazgatója volt, s épp az őt ért súlyos csapásból lábadozott: az Orbán-kormány megfütyülte a Szépművészeti bővítésének (egyébként remek) tervét. E ponton még csak a Felvonulási teret építették volna be, de a Nemzeti Galéria már ekkor is az utazó csapat tagja volt – s azt, hogy a játékba ügyesen visszakapaszkodó Baánnak mivel sikerült a legfelsőbb instancia támogatását megnyerni a projekt kiterjesztéséhez és a Liget teljes felületének bevonásához, csak találgatni tudjuk.

De találgatni, azt tudunk. Orbán a megaberuházásokban talán a strómanjai és módos jobbágyai által megkereshető milliárdok lehetőségét is meglátta; s ugyanezen számításból kecsegtetőnek tűnhetett a gigantikus vurstlivá transzformálható Liget „idegenforgalmi felfuttatása is”. De a fő motívum mégsem ez volt. Hanem épp a Magyar Nemzeti Galéria. Ahhoz, hogy Orbán elfoglalhassa a budai Várat, először a magyar képzőművészet reprezentatív, legnagyobb közgyűjteményét kell onnan kipaterolni (és az Országos Széchényi Könyvtárat). Arról pedig, hogy Orbán miért igyekszik a Várba, s miért kívánja a két háború közti állapotában rekonstruálni, így okoskodott pár évvel ezelőtt lapunk. A Vár újraépítése „a Kossuth tér visszaépítése során követett elvet folytatja: visszaállítani az 1944-es állapotot, amikor is az Alaptörvény ún. Nemzeti Hitvallása szerint »hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszítette állami önrendelkezését«, amelynek »visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk«. A palota újraépítése a történeti folyamatosság fikciójának visszaállítását demonstrálná”, s „a Várba fölkapaszkodott társaság agresszív és cinikus önreprezentációja” lenne.

A Városliget és a budai Vár ily módon a személyes, kézzelfogható érdekeken kívül az Orbán-rezsim ideológiai legitimációjának esett volna áldozatul. S ezért is lett minden elkövetve a Liget beépítése érdekében. A kormányzat és a projekt vezetői értelmes társadalmi vitát nem voltak hajlandók folytatni sem magáról a koncepcióról, sem arról, hogy milyen múzeumoknak és miért kellene költözniük. Nemcsak lesöpörték és ignorálták az ellenérveket, de vég és szemrebbenés nélkül hazudtak. Minden demokratikus eljárást és protokollt felrúgtak, kifordítottak, eltöröltek; a parlamenti Fidesz-többség pedig egy tollvonással vette el a Városligetet a fővárostól. Nem riadtak vissza a pőre erőszaktól sem: a Ligetvédőket, ezt a pár elszánt, védtelen civilt kopasz őrző-védőkkel verették meg, a rendőrség szíves asszisztálása mellett. A Liget-projekt, mint cseppben a tenger, megmutatott mindent az orbánizmusról.

Lapzártánkkor Karácsony Gergely főpolgármester útban van a kormányfő felé, a találkozó napirendjéről, lefolyásáról és kimeneteléről beszámolni nem áll módunkban. De ha a fővárosnak jogi eszköze talán nincs is az építkezések leállítására, számos módon tudja megakadályozni a folytatásukat. Orbán csak a saját kárára ragaszkodhat az eredeti tervhez. És a Ligettel együtt el kell engedje a Várat is.

 

Neked ajánljuk