A szerk.

Az ötkarikás ostor

A szerk.

Ez az olimpia mindennek az alja, gondolja a hírolvasó, aki olyan szalagcímeket kap az arcába, hogy a hosszútávúszásra kinézett öböl vize fertőző; a szállások az utolsó pillanatban készültek el, és olyanok is lettek; látványosan alkalmatlan, releváns tapasztalattal nem rendelkező céget bíztak meg a biztonsági ellenőrzéssel, fel is kellett nekik mondani két héttel a kezdés előtt, miközben a brazil kormány sokáig látványosan nem vette komolyan a terrorfenyegetettséget.

Kevesebb jegyet árulnak, mint a két előző olimpián, de azt sem adták el kezdésig. Az olimpiai falu felszereltsége gúny tárgya; kirabolták a dánokat, ellopták a brit úszók versenyruháját, nemcsak a portugál kultuszminisztert, de még az olimpiai biztonsági szolgálat vezetőjét is kirabolták, és mindettől talán nem egészen függetlenül, rengeteg állam- és kormányfő távol maradt a megnyitótól. Ezek után mondja azt valaki, hogy az olimpia fellendíti a turizmust és építi Brazília imázsát!

Akkor tehát szégyent hoz Rio az olimpiai mozgalomra? Aligha. Ahogy a neves olimpiatörténész, David Goldblatt maliciózusan megjegyzi, a történelem arra tanít minket, hogy elnézőek legyünk, hiszen Athén fejlesztései még többet csúsztak és még kevésbé voltak fenntarthatók, Szocsi legalább ennyire korrupt és pazarló volt, Peking sokkal elnyomóbb, Szöulban több embert telepítettek ki és durvább módszerekkel, Atlantában alaposabb volt a szociális tisztogatás... Rióban mindez megvan, de ez nem újdonság és nem egyedi hiba, hanem a pusztító rendszer lényege. Igen, az egekbe szállt a büdzsé, útközben a szemétre dobták a környezetvédelmi szempontokat, és míg a korrupt döntéshozók halálra keresik magukat, az adófizetők még évtizedekig nyögni fogják a költségeket. De hát ez történik minden olimpián!

Ha azt mondanánk, hogy az olimpia az a „fejlesztés”, amivel többet lehet lopni, mint bármivel, és az embertelenül kemény felkészülés és gyakran nekivadult doppingolás után nekilendülő sportolók csak ennek a célfüggvénynek a funkciói – nos, akkor csak egy kicsit tú­loznánk, és kétségtelenül figyelmen kívül hagynánk azt a nem kevés örömet, amelyet a játékok jelentenek emberek százmillióinak. De ezzel együtt fordulóponthoz érkezett az olimpia megítélése szerte a világban. Az olimpia mindenekelőtt a bármiféle jogi és demokratikus politikai kontrolltól mentes, a velejéig korrupt nemzetközi olimpiai sportbürokrácia számára nagy üzlet; de kapva kapnak rajta a soha nem látott ingatlanspekuláció s a gigaberuházások túlszámlázásának perspektívájától elkápráztatott helyi politikai szereplők is. Már ahol megengedik nekik. A 2024-es olimpia megrendezésére pályázó hat város közül Hamburgban és Bostonban a lakosság népszavazáson mondott nemet, Rómában pedig olyan főpolgármestert választottak nemrég, aki élesen ellenzi, hogy a városban olimpiát tartsanak. Az olimpiarendezés mindinkább nagyravágyó fél- és egész diktatúrák ambíciójává válik. A közvélemény-kutatásokból jól látható, hogy az ötlet itthon is egyre népszerűtlenebb, és a többség már nem akar Budapesten olimpiát. Ezért aztán érthető, miért akadályozza meg a kormány, hogy népszavazás legyen róla. De minek is szavazgatni, amikor – Schmitt Pál szíves közlése szerint – a budapesti olimpia „16 millió magyar szívügye”. A végén még egyedül maradunk pályázóként – és ezt nem kéne megvárni. Különben nyolc év múlva rólunk szólnak majd a fentiekhez hasonló hírek.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.