A szerk.

Az ötkarikás ostor

A szerk.

Ez az olimpia mindennek az alja, gondolja a hírolvasó, aki olyan szalagcímeket kap az arcába, hogy a hosszútávúszásra kinézett öböl vize fertőző; a szállások az utolsó pillanatban készültek el, és olyanok is lettek; látványosan alkalmatlan, releváns tapasztalattal nem rendelkező céget bíztak meg a biztonsági ellenőrzéssel, fel is kellett nekik mondani két héttel a kezdés előtt, miközben a brazil kormány sokáig látványosan nem vette komolyan a terrorfenyegetettséget.

Kevesebb jegyet árulnak, mint a két előző olimpián, de azt sem adták el kezdésig. Az olimpiai falu felszereltsége gúny tárgya; kirabolták a dánokat, ellopták a brit úszók versenyruháját, nemcsak a portugál kultuszminisztert, de még az olimpiai biztonsági szolgálat vezetőjét is kirabolták, és mindettől talán nem egészen függetlenül, rengeteg állam- és kormányfő távol maradt a megnyitótól. Ezek után mondja azt valaki, hogy az olimpia fellendíti a turizmust és építi Brazília imázsát!

Akkor tehát szégyent hoz Rio az olimpiai mozgalomra? Aligha. Ahogy a neves olimpiatörténész, David Goldblatt maliciózusan megjegyzi, a történelem arra tanít minket, hogy elnézőek legyünk, hiszen Athén fejlesztései még többet csúsztak és még kevésbé voltak fenntarthatók, Szocsi legalább ennyire korrupt és pazarló volt, Peking sokkal elnyomóbb, Szöulban több embert telepítettek ki és durvább módszerekkel, Atlantában alaposabb volt a szociális tisztogatás... Rióban mindez megvan, de ez nem újdonság és nem egyedi hiba, hanem a pusztító rendszer lényege. Igen, az egekbe szállt a büdzsé, útközben a szemétre dobták a környezetvédelmi szempontokat, és míg a korrupt döntéshozók halálra keresik magukat, az adófizetők még évtizedekig nyögni fogják a költségeket. De hát ez történik minden olimpián!

Ha azt mondanánk, hogy az olimpia az a „fejlesztés”, amivel többet lehet lopni, mint bármivel, és az embertelenül kemény felkészülés és gyakran nekivadult doppingolás után nekilendülő sportolók csak ennek a célfüggvénynek a funkciói – nos, akkor csak egy kicsit tú­loznánk, és kétségtelenül figyelmen kívül hagynánk azt a nem kevés örömet, amelyet a játékok jelentenek emberek százmillióinak. De ezzel együtt fordulóponthoz érkezett az olimpia megítélése szerte a világban. Az olimpia mindenekelőtt a bármiféle jogi és demokratikus politikai kontrolltól mentes, a velejéig korrupt nemzetközi olimpiai sportbürokrácia számára nagy üzlet; de kapva kapnak rajta a soha nem látott ingatlanspekuláció s a gigaberuházások túlszámlázásának perspektívájától elkápráztatott helyi politikai szereplők is. Már ahol megengedik nekik. A 2024-es olimpia megrendezésére pályázó hat város közül Hamburgban és Bostonban a lakosság népszavazáson mondott nemet, Rómában pedig olyan főpolgármestert választottak nemrég, aki élesen ellenzi, hogy a városban olimpiát tartsanak. Az olimpiarendezés mindinkább nagyravágyó fél- és egész diktatúrák ambíciójává válik. A közvélemény-kutatásokból jól látható, hogy az ötlet itthon is egyre népszerűtlenebb, és a többség már nem akar Budapesten olimpiát. Ezért aztán érthető, miért akadályozza meg a kormány, hogy népszavazás legyen róla. De minek is szavazgatni, amikor – Schmitt Pál szíves közlése szerint – a budapesti olimpia „16 millió magyar szívügye”. A végén még egyedül maradunk pályázóként – és ezt nem kéne megvárni. Különben nyolc év múlva rólunk szólnak majd a fentiekhez hasonló hírek.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.