A szerk.

Az ötkarikás ostor

A szerk.

Ez az olimpia mindennek az alja, gondolja a hírolvasó, aki olyan szalagcímeket kap az arcába, hogy a hosszútávúszásra kinézett öböl vize fertőző; a szállások az utolsó pillanatban készültek el, és olyanok is lettek; látványosan alkalmatlan, releváns tapasztalattal nem rendelkező céget bíztak meg a biztonsági ellenőrzéssel, fel is kellett nekik mondani két héttel a kezdés előtt, miközben a brazil kormány sokáig látványosan nem vette komolyan a terrorfenyegetettséget.

Kevesebb jegyet árulnak, mint a két előző olimpián, de azt sem adták el kezdésig. Az olimpiai falu felszereltsége gúny tárgya; kirabolták a dánokat, ellopták a brit úszók versenyruháját, nemcsak a portugál kultuszminisztert, de még az olimpiai biztonsági szolgálat vezetőjét is kirabolták, és mindettől talán nem egészen függetlenül, rengeteg állam- és kormányfő távol maradt a megnyitótól. Ezek után mondja azt valaki, hogy az olimpia fellendíti a turizmust és építi Brazília imázsát!

Akkor tehát szégyent hoz Rio az olimpiai mozgalomra? Aligha. Ahogy a neves olimpiatörténész, David Goldblatt maliciózusan megjegyzi, a történelem arra tanít minket, hogy elnézőek legyünk, hiszen Athén fejlesztései még többet csúsztak és még kevésbé voltak fenntarthatók, Szocsi legalább ennyire korrupt és pazarló volt, Peking sokkal elnyomóbb, Szöulban több embert telepítettek ki és durvább módszerekkel, Atlantában alaposabb volt a szociális tisztogatás... Rióban mindez megvan, de ez nem újdonság és nem egyedi hiba, hanem a pusztító rendszer lényege. Igen, az egekbe szállt a büdzsé, útközben a szemétre dobták a környezetvédelmi szempontokat, és míg a korrupt döntéshozók halálra keresik magukat, az adófizetők még évtizedekig nyögni fogják a költségeket. De hát ez történik minden olimpián!

Ha azt mondanánk, hogy az olimpia az a „fejlesztés”, amivel többet lehet lopni, mint bármivel, és az embertelenül kemény felkészülés és gyakran nekivadult doppingolás után nekilendülő sportolók csak ennek a célfüggvénynek a funkciói – nos, akkor csak egy kicsit tú­loznánk, és kétségtelenül figyelmen kívül hagynánk azt a nem kevés örömet, amelyet a játékok jelentenek emberek százmillióinak. De ezzel együtt fordulóponthoz érkezett az olimpia megítélése szerte a világban. Az olimpia mindenekelőtt a bármiféle jogi és demokratikus politikai kontrolltól mentes, a velejéig korrupt nemzetközi olimpiai sportbürokrácia számára nagy üzlet; de kapva kapnak rajta a soha nem látott ingatlanspekuláció s a gigaberuházások túlszámlázásának perspektívájától elkápráztatott helyi politikai szereplők is. Már ahol megengedik nekik. A 2024-es olimpia megrendezésére pályázó hat város közül Hamburgban és Bostonban a lakosság népszavazáson mondott nemet, Rómában pedig olyan főpolgármestert választottak nemrég, aki élesen ellenzi, hogy a városban olimpiát tartsanak. Az olimpiarendezés mindinkább nagyravágyó fél- és egész diktatúrák ambíciójává válik. A közvélemény-kutatásokból jól látható, hogy az ötlet itthon is egyre népszerűtlenebb, és a többség már nem akar Budapesten olimpiát. Ezért aztán érthető, miért akadályozza meg a kormány, hogy népszavazás legyen róla. De minek is szavazgatni, amikor – Schmitt Pál szíves közlése szerint – a budapesti olimpia „16 millió magyar szívügye”. A végén még egyedül maradunk pályázóként – és ezt nem kéne megvárni. Különben nyolc év múlva rólunk szólnak majd a fentiekhez hasonló hírek.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.