Az új barát

A Cameron-helyzet feszült. Hogy ennek mi köze van mihozzánk (valójában semmi), arra mindjárt kitérünk, de előtte emeljük meg a kalapunkat a brit miniszterelnök előtt, aki a brit szavazói korpusz különféle uniós becsípődéseit ügyesen fordította a saját belpolitikai előnyére.

Az uniós tagság hívei a frissebb közvélemény-kutatások szerint enyhe és igen bizonytalan többségben vannak a kilépést pártolókkal szemben, megugrik ellenben a számuk (60 százalékra), ha az „újratárgyalt” brit tagságról kérdezik őket. Cameronnak most pont ez a programja – az „újratárgyalás”, majd a népszavazás. És elég ügyesen forgatta ezt a söprűt ahhoz, hogy ellenfeleit letakarítsa a pályáról: a konzervatív euro­szkeptikusokat elhallgattatta, a Függetlenség Pártot és Farage-t lenyomta, a Munkáspárt meg nem győzött segget csinálni a szájából.

Eddig jó – a bajok ezután jönnek majd. Nem csak a népszavazás időpontja és a kérdése ismeretlen, de az is, hogy Cameron mit akarna „újratárgyalni” és miért. Az uniós konszenzus az, hogy a britek kilépése nagy baj lenne, mert meggyengülne az unió, és Angela Merkel sem szeretné, mert London nélkül Berlin is meggyengülne az unión belül. Ugyanakkor az alapszerződést egyetlen komoly tagország sem akarja módosítani a britek nyavalygása miatt, pláne nem 27-en egyszerre és pont ugyanúgy, ahogy a britek akarnák (bár senki nem tudja, hogy a britek mit akarnak). Az mindenesetre jól látszik, hogy a fenti belbrit választói matematika miatt súlyos kavarások előtt áll az unió – és nézzenek csak oda, kit látunk megint a nagyok asztala körül ugrabugrálni, a mi szeretett miniszterelnökünket!

A kormányzati agitpropban és a rezsim fogyatkozó médiájában már el is kezdődött a hype és az Orbán–Cameron-tengely felstilizálása valaminő mély ideológiai barátsággá, melynek alapja az unió nagy, filozófiai átalakításába fektetett közös szellemi erőfeszítés lenne. (Bár azt nem lesz könnyű megmagyarázni, hogy miért kéne bármelyik magyar kormánynak támogatnia azt a brit kormányt, amelyik további uniós tagságának előfeltételeként az unióból érkező munkavállalók – köztük úgy kétszázezer magyar – az uniós joggal momentán teljesen ellentétes baszogatására kapott külön engedélyt jelöli meg.) Nem mintha az nagy dicsőségére válna hazánknak, hogy a magyar miniszterelnök lenne majd Cameron Sancho Panzája, és ők együtt móresre tanítják, netán zátonyra futtatják az uniót. De még csak nem is lesz. Cameron és Merkel úgyis le­játsszák ezt ügyesen, vagy nem játsszák le – és ugyan mit tud ahhoz Orbán hozzátenni?

Hogy Orbán Viktort milyen minőségében veszi komolyan bárki az unióban, múlt heti fellépése az Európai Parlamentben lehet irányadó. Miniszterelnökünk ezen a vitanapon szabatosan, államférfiúhoz méltó szónoki erényeket csillogtatva dicsérte önmagát, s mondott egyfajta büszke, sőt dacos sértettséggel gonosz és nagyrészt hazug dolgokat a „megélhetési bevándorlókról”, a menekültekről szóló „nemzeti konzultációról”, és a magyarokról úgy ál­talában. Az EP-képviselőknek természetesen nem volt elegendő muníciójuk a paraadatok tételes cáfolatához, de a cáfolat szóba sem jött, rövid szónoklataikban inkább a demokráciákban megszokott nyelven, a rá jellemző fogalmak használatával kértek számon bizonyos alapvető emberi normákat. És szörnyülködtek Orbán válaszain. Nem is az, hogy két malomban őröltek – a feltűnő inkább az volt, hogy a személyesen őt inkrimináló súlyos szavakat mennyire szenvtelenül, hovatovább milyen mély megvetéssel fogadta Orbán. Hogy mennyire nincs köze neki ehhez az egészhez. A meghallgatás egyik tanulsága az volt, hogy fölös­leges ilyen eseményeket szervezni, hacsak nem az a cél, hogy a kormányfő egy újabb színpadon léphessen fel, s játszhassa el saját hazai közönségének nemzetközi statisztéria mellett rémoperettje újabb felvonását.

A másik azonban az, hogy ez a megvetés kölcsönös.