A Fővárosi Bíróság első fokon felmentette a háborús bűnökkel vádolt Képíró Sándor századost, aki az 1942. januári újvidéki tömeggyilkosság során a kivégzendő szerb és zsidó civil lakosok előállításáért felelős csendőrjárőrök egyik parancsnoka volt. Lapzártánkkor, a két napig tartó ítélethirdetés kellős közepén ennél alig tudunk valamivel többet - s az ítélet kimerítő értékelése előtt tanácsos annak leírt szövegét is megvárni. Ám az már most jól látszik, hogy a bírói mérlegelés minden egyes vitatott ponton a vádlott javára billent.
A vádhatóság bizonyítékként Képíró 1943-44-es perének anyagait terjesztette be, valamint egy 1948-as népbírósági vallomást. (A perről lásd: A leúszó szemét, 2009. október 29., és Megyünk a halacskákhoz, 2011. június 23.) E dokumentumokból, valamint egy új tanú vallomása alapján az ügyész azt állapította meg, hogy a közvetlenül Képíró parancsnoksága alá tartozó csendőrök bizonyíthatóan elkövettek négy "indokolatlan" gyilkosságot; illetve hogy Képíró aktívan és a következmények teljes tudatában részt vett körülbelül 30 foglyul ejtett civil diszponálásában az újvidéki Duna-partra: ez volt a kivégzések helyszíne. Képíró tehát saját kezűleg nem gyilkolt, de közreműködött a gyilkolásban, és pontosan tudta is, hogy ezt teszi; a parancsnoki láncolatban elfoglalt helye miatt ezért súlyos felelősség terheli. Ha netán csak bűnsegédként is, de háborús bűnt követett el.
A bíróság viszont nem látta bizonyítottnak, hogy a vádlott a fenti eseményekben azt a szerepet játszotta, amit a vádirat a terhére ró; miként azt sem, hogy Képíró tudott volna arról, hogy a "razzia" során "ellenőrzésre" "előállított" szerb és zsidó származású civileket nagy számban mindenféle "ellenőrzés" nélkül kivégzik; hogy az akció célja a korabeli szóhasználattal a "megtorlás", valójában a tömeggyilkosság volt. A bíró az 1943-44-es per anyagait éppúgy diszkvalifikálta, mint azt az 1948-as népbírósági iratot, amelyben Képíró egy beosztottja tesz súlyosan terhelő vallomást a századosra; az utóbbit azért, mert az úgymond koncepciós eljárásban és kényszer alatt született. Pontosabban: azért, mert a vád nem tudta cáfolni az ezt alátámasztó szakértői véleményt, s így bizonyítani azt, hogy a vallomás nem kényszer alatt született.
Ez így egy kicsit sok a jóból, legalábbis - hangsúlyozzuk még egyszer - első ránézésre. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a népbíróságok számos mozzanatukban nem feleltek meg a tisztességes eljárás normáinak - de arról eddig nem volt szó, hogy az ezen eljárások során feltárt minden tényt automatikusan hamisnak kéne tekintenünk. Továbbá: a háborús bűnperek vádlottjai szinte minden esetben azzal védekeznek, hogy nem tudták, milyen akcióban vesznek részt, hogy egységük épp tömeggyilkosságban működik közre. Valóban: a bűnös szándék bizonyítása minden ilyen per legnehezebb mozzanata. Írásba ritkán adnak ilyen parancsot - hacsak a vádlott nem vallja be maga, honnan tudjuk minden ésszerű kétséget kizáróan, hogy tudta? Épp ezért ilyenkor megnő a közvetett bizonyítékok, valamint a körülmények teljes körű mérlegelésének súlya. (Hogy nagyon messzire ne menjünk, Radislav Krstic perében az egyik fő bizonyíték a felügyelete alá tartozó nehézgépjárművek menetlevelei voltak: e gépeket használták a holttestek elföldeléséhez, s így ítélték el a tábornokot a srebrenicai népirtásban való bűnrészességért.) De a Képíró-ítélet mégiscsak azt állítja, hogy Képíró nem tudott arról, mi zajlik valójában 1942. január 20-a és 23-a között Újvidéken. Hogy épp ezreket ölnek meg annak a karhatalmi alakulatnak az aktív közreműködésével, amelynek ő is középszintű parancsnoka volt.
Azt, hogy a Fővárosi Bíróságot politikai, netán ideológiai, "nemzetféltő" motivációk vezették volna, hogy valamiféle jogon kívüli elköteleződés, a védhetetlen múlt védelmének a szándéka játszott itt közre, eszünk ágában sincs feltételezni. Különösen nem vetítenénk ki ezt az egész magyar államra - még akkor sem, ha ez az ítélet annak a nevében született. Annál kevésbé, mert az ügyészség alapos és jó munkát végzett. De hiába volt valójában kis hal Képíró - akár csak a jóval a II. világháború vége után perbe fogott háborús bűnösökhöz, Maurice Paponhoz, Paul Touvier-hez, Dinko Sakichoz vagy John Demjanjukhoz képest -, s hiába, hogy az újvidéki vérengzés főbűnösei már rég elnyerték büntetésüket, és a "hideg napokról" a történettudomány már feltárt szinte minden feltárhatót, ez a per mégiscsak túlmutat önmagán. A hibás ítélet becsületbe vág, s mindannyiunk méltóságát teszi kockára.
Most épp ott tartunk, hogy Képíró bár ott volt, mégsem volt ott; s hogy az, ami már két perben - két, egymással halálos ellentétben álló rezsim két perében - bizonyítást nyert, mégsem igaz.
Nagyon kell igyekeznie a másodfoknak, hogy ezt a történetet, Képíró Sándor ártatlanságának történetét hihetővé tegye.
