A szerk.

Baruch, Schiff és Rothschild issza a vérünk

  • A szerk.
  • 2012.09.10 11:08

A szerk.

Még el sem kezdődött a színházi évad, máris színházi kérdésben hallatja hangját a művelt Magyarország. Az Új Színház bemutatja mindjárt Csurka István utolsó színdarabját, A hatodik koporsót. Jaj. De nem is ez uszított annyi embert felszólamlásra, inkább az, hogy Fischer Ádám karmester azt találta nyilatkozni a Népszabadságnak: az ősszel minden rendelkezésére álló hazai és nemzetközi fórumon tiltakozni fog a mondott dráma budapesti bemutatása ellen. Erre viszont már a legfőbb illetékesnek, a dolog (a náci színház) atyjának, a budapesti főpolgármesternek is meg kellett szólania, hisz' csak nem hagyhatja, hogy bántsák szeretett városát - olyan az neki, mintha tőrt mártanának hű szivibe. Meg amúgy is a zsidózási ügyek egy jelentősebb szakértőjét tisztelhetjük magas személyében. Lassacskán eljő annak is az első évfordulója, hogy önszájával feddte meg az akkor épp a saját lapjában a heti rendes zsidózását végző Csurkát. Hogy nem addig a', ha zsidózás leszen, nem leszen színházazás, persze mégis lett. Nem gondolta Tarlós István azt olyan komolyan, hisz' ha komolyan gondolta volna, nem ad egy egész színházat a náciknak; Csurkának és tanítványainak, követőinek. De adott, s amikor adott, pontosan tudta, hogy mire adja, arra, hogy kiválasztottjai immár közönség előtt űzzék, amit addig csak pártrendezvényeken vagy színházi büfékben műveltek, a zsidózást tudniillik.

Erre most Richard Wagnerrel jön a szerfelett tájékozott főpolgár, hogy hát az is milyen egy alak volt, s "reméli, soha többé nem dirigál Wagnert, akinek filozófiájával ugyancsak lehetne vitatkozni" - ja, vitatkozni. Legyen tényleg a következő választási kampányban Tarlós-Wagner-vita. És ne hagyjuk el a művészeti kérdéseket sem, Budapest főpolgármestere azt reméli, hogy az egyik legnagyszerűbb Wagner-karmester, egy magyar, aki épp erről híres világszerte, "soha többé nem dirigál" Wagnert... csak azért, mert az időközben elhalt Csurka most följönni készült a pokolból egy kis zsidózásra. Milyen csávó ez? Milyen város ez? Hol élünk mi?

És ha ennyit tud a főpolgármester, mit várhatunk a segédcsapataitól, hogy á, nem is antiszemita A hatodik koporsó - ez speciel több szájból is elhangzott. Az csak egy - ezt figyeljék - doku-dráma, aminek azért nem ártana, ha a végét kicsit átigazítanák. Feltehetőleg azért kéne átszabni, mert kicsinyt puhapöcsűre sikerült, a szereplők, a hatodik koporsó apródja és az ötvenhat után kivégzett jómunkásember - akit Csurka nyilván ismert, mint a tenyerét - nem hányja kardélre a versailles-i kastélyban (Trianonban) ortályoskodó biboldókat, akik azért szabdalják épp miszlikbe a Magyar Birodalmat (szó szerint így írja), mert félnek tőle, mint a tűztől. Most háborút vesztett, de megnő és a kampós orrunkra koppint.

Ne szórakozzunk már egymással, tisztelt náculásba buzult honi közgondolkodók: A hatodik koporsó az első szavától az utolsóig nettó zsidózás, ilyenformán persze nagy összegző alkotás, Csurka életének betetőző műve, benne van minden, amit a szerző tudott, és azt is megmutatja, hogy mekkora nagy fene drámaíró volt ő, a Vígszínház házi szerzője és a főváros virilistája a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Nos, kicsi drámaíró volt, és még kicsinyebb lélek, aki később elborulván már csak a beteges zsidózásnak szentelte mindennapjait, minek pedig szerfelett hű lenyomata e mű.

Mindezt a trágyát hamarosan a főváros közepén zúdítják a nyakunkba, gátlástalanul és akadálytalanul. Mit lehet erre mondani? Talán csak annyit, hogy Tarlós István, a láthatóan leromlott elmeállapotú főpolgármester, akinek történelmi bűne, hogy nyitott Magyarország fővárosában egy náci színházat, menjen végre a jó büdös francba, és ne Wagnerről szónokoljon, hanem elbujdosván jó messzire, minden napját kezdje sűrű bocsánatkérésekkel a népe felé.

Aki pedig utána jön a posztjára, első dolga legyen, hogy eltakarítja az ő itt hagyott piszkát, és megszabadítja Magyarországot Tarlós egyetlen pontosan azonosítható örökségétől, a főváros náci színházától.

Neked ajánljuk

A szemfényvesztő

  • Rév István

A kora ötvenes évek egyik reggelén (április 4-én, hazánk felszabadulásának ünnepén, vagy talán május 1-jén, a munkásosztály nagy harci seregszemléjén, lehet, hogy éppen november 7-én, a nagy októberi forradalom évfordulóján) reménytelenül esett az eső (vagy fagyos szél fújt és hullott a hó). A rádióbemondó ismerős hangja azzal kezdte a híreket, hogy gyönyörű napsütésre ébredt az ország, mintha jókedvében a természet is ünneplőbe öltözött volna a nagy ünnepen.

Ártók

  • TPP

Dúsgazdagék esküvője a világ (jelen esetben Mexikóváros) többi részétől társadalmi és fizikai értelemben is elzárt, erődszerű villában.

Dobozok közt

  • - köves -

A Fontos Filmek (igaz történet, komoly igazságtalanság, komor hangvétel, megrendült taps, állófogadás Beverly Hillsben) két gyakori szereplője a hatalom megnyomorította kisember és az ügyét felkaroló, lelkiismeretes ügyvéd. Ők most a guantánamói fogolytáborban méregetik egymást az egyik olyan helyiségben, amit történetesen nem a fogvatartottak kínzására rendeztek be.

Az ellenállás melódiája

  • Bacsadi Zsófia

Az amerikai vidék, a Közép-Nyugat lakói, a „fehér szemét”, a redneckek (mindenki vérmérséklete szerint válogathat a rendelkezésre álló kifejezések között) sokáig az iszonyat, a jelenben velünk élő barbárság és elmaradottság jelképei voltak az amerikai filmben (A sziklák szeme; Gyilkos túra; A texasi láncfűrészes mészárlás).

Azok a pesti éjszakák!

  • Sándor Panka

Reisz Gábor érdekes formát választott első színházi rendezéséhez. A helyszín a Trafó frissen felújított kávézója, a Trafik, a leszűkített játéktérnek megfelelően a nézők száma is csökkentett. A színészek az asztalok között járkálnak, sőt az utcát is „elfoglalják”. A kávézó egyben nézőtér, színpad és díszlet is.

Senki földjén

Szegény Mikes Kelemen! Ha az utókor kíméletlenségét a félresikerült stílusimitációkban lehetne mérni, Rákóczi fejedelem kamarása alighanem országos rekorder lenne.

„Közben röhög rajtunk”

  • Soós Tamás

„Ha már az is gond, hogy valaki meleg, akkor mi hadd legyünk már heti két órában műhomokosok” – vallja a Dope Calypso. Az együttes június végén hozza ki Tears to Freshwater címmel a szintis powerpop felé elmozduló új lemezét. Sarkadi Miklós énekes-gitárossal és Kelemen László gitárossal a káoszos lemezírási folyamatról, a most különösen aktuális queer esztétikáról és a magyar zenekarok nemzetközi lehetőségeiről is beszélgettünk.

Asztaltársak

A Létbüfében egy asztalhoz vetődik a költő, a zeneszerző és az énekes. Nem tudni, hogy mit isznak, de egy pillanat alatt szót értenek egymással. Egyikük még a baby boom szülötte, a másik kettőt már az X generáció könnyezte ki, mint igazgyöngyöt a kagyló. Mindhármuknak van némi tapasztalata csalatásban és fenében, és úgy lépnek túl e mai kocsmán, hogy előttünk is kitárják a kocsmaajtót.

Nyelvvilág

  • Toroczkay András

Az ördögcérna maga a burgonyafélék családjába tartozó lombhullató cserje. Itt líciumként emlegetik, de hívják még farkasbogyónak vagy gojibogyónak is, és a regény világán belül a kisebbrendű idő- és dimenziókapuk (ha jól értem) jelenlétét jelzi.

Sűrű, sötét erdő

  • Melhardt Gergő

Nem emlegetik, nem írnak róla, egyetemen nem tanítják. Nincs róla semmi elnevezve, kötetei nehezen beszerezhetők, nem olvashatók online. Nem túlzás: a teljes és végleges elfeledéstől mentette meg a mostani (első) össz­kiadás ezt a nagy életművet. De milyen is ez az életmű? Mik a költészeti értékei? Meg tud-e ma szólítani minket, és ha igen, hogyan és mivel?

Doktor Faustus labirintusa

Balázs csodálatra méltó szörnyeteg volt. Briliáns társalgó, hihetetlenül szórakoztató asztaltárs. Reneszánsz fejedelmi udvarokban gennyesre kereste volna magát csak azzal, hogy szóval tartja a művelt társaságot – véget nem érő sziporkák, szójátékok, kultúrhistóriai, filozófia-, kritikatörténeti és irodalomelméleti futamok szövődtek hétköznapi pletykákkal, színes elbeszélésekkel, versidézetekkel és bohóctréfákkal egymásba cikázva, néhol követhetetlenül, de mindig nagystílűen.