Sikeres olimpikonjainkat a hírek szerint dús juttatásban kívánja részesíteni a kormány. Egy egyéni aranyéremért 35 millió, egy ezüstért 25, egy bronzért 20 jár majd (nettó), és így, szépen arányosan lefele a nyolcadik helyért járó (bruttó) kétmillióig. És kétségkívül nagy tetűségre vall feltenni a "miért is?" meg a "hogy is van ez?" kérdéseket akkor, amikor az öröm pillanatai még el sem múltak. De szerény számítások szerint is jóval milliárd fölötti tételről beszélünk (a jutalmazottak közt három komplett csapat is lesz, amelyek tagjai fejenként az egyéni díjak valamennyi, valószínűsíthetően 70 százalékát kapják, valamint edzők és egyéb szakemberek is). Emellett az olimpikonok felkészülésében közvetetten számos csatornán - a klubok, a szakszövetségek, a MOB, a létesítmények támogatásán keresztül - vesz még részt a nagyobb közösség. Továbbá: az érmeseknek 35. életévüktől halálukig a magyar állam életjáradékot folyósít, a mindenkori bruttó átlagkereset valamely szorzatát. A dolgot tehát, miszerint pár göthös, érzéketlen alak filléres kötözködéséről lenne szó, meg kéne fordítani. Azaz nem bátortalan ellenvetéseket tennénk most, hanem magyarázatot kérünk.
Először is a módszerről - mi az, hogy a prémiumok összegét utólag állapítjuk meg? A Legfelsőbb Vezető nem ért rá eddig osztani-szorozni? Aztán. Ki a sportoló munkáltatója, és ha egészen az éremig nem az állam, vagyis a közszféra volt, akkor most miért lett hirtelen az? És ha az olimpikonok visszavonulásuk után kvázi állami munkavállalók lesznek, vajon milyen közalkalmazotti nómenklatúra szerint lettek kiszámolva a juttatásaik? Miféle ügyintézési rend ez? Mintha a saját pénzüket osztanák!
És egyáltalán: jó-e nekünk az, ha a magyar olimpikonokat az állam tartja el? Pontosabban: ha az olimpián sikeresen szereplő sportolókat az állam tartja el?
Szerintünk például nem jó, és nem csak azért nem, mert az olimpiai szereplés elsősorban az illető sportoló magánügye, magándöntése és magánüzlete, miként az olimpia maga is a NOB magánüzlete. De azért sem jó, ha olimpiai bajnokainkat színtisztán közpénzből finanszírozzuk, mert közpénzt az önmagukat fenntartani képtelen és a közjóval összefüggő, a nagyobb közösségnek, annak minél több tagjának hasznot hajtó tevékenységekre szokás fordítani. De keletkezik-e valamiféle közhaszon egy olimpiai 7. helyből? Egy aranyéremből? Juszt sem fogjuk azt mondani, hogy nem, pedig nagy a kísértés: mindenesetre az is biztos, hogy a kislabdadobásban szerzett olimpiai bronzérem okozta össznemzeti jóérzés rendkívül mulandó, különösen, ha a kislabdadobás amúgy, ha nem a nemzeti színeket viszi épp dicsőségre, senkit nem érdekel, az emberek négy évig azt se tudják, hogy létezik, az országos bajnokság tátongó lelátók előtt folyik. Egyéb közhaszonként még említhetnénk a motiváló hatást: a bajnokok népszerű emberek, személyes példájuk nyomán sok gyermek és felnőtt serken majd testmozgásra. Ebben is van igazság, de sajnos nem tudjuk a demagógiát oly' széles ívben elkerülni, hogy ne legyünk kénytelenek észrevételezni: ha az utánpótlás-nevelés vagy a gyereksport ösztönzése lenne a cél, akkor arra kéne költeni, és nem másra. A nettó 35 millió forint például és nagyjából egy 150 gyereket napi szinten foglalkoztató kajak-kenu klub éves költségvetése, amelynek nagy részét a sportoló dedek, illetőleg szüleik tagdíjbefizetései teszik ki. A 35 millió számszakilag e fontos és nagyszerű intézmény - amely egyszerre szolgálja a sikeres olimpiai szereplést és a nép egészségét - majd' hároméves állami támogatásával egyenlő. Aztán. A válogatott csapatokban szereplő sportolók profik, jól jövedelmező állásuk van külföldi vagy itthoni klubokban. Többségük már most sem szegény ember, és nem lesz az visszavonulása után sem, annál is inkább, mert a jó olimpiai megmutatkozás csak növeli az értéküket. S ha a sportra fordítható állami források korlátosak, mint ahogy azok - vajon épp ezeknek a sportolóknak a motiválása (az utólagos motiválása!) és jutalmazása legyen a prioritás?
De ha az egyszeri jutalom létokát értjük, hovatovább helyeselnénk is - legfeljebb a mértékét tartjuk túlzottnak -, az életjáradék ideája és célja végképp homályos. Ha némi motiváló ereje nyilván van is, az bizonyos, hogy nem teremti meg a magyar sport hiányzó hátországát, ennélfogva saját célját - a minél fényesebb szereplést a következő olimpián - sem segíti valami nagyon. És akkor azt a kérdést, hogy a sportra fordítható közpénzeknek épp ezt a célt kell-e szolgálniuk, és milyen arányban, ne is nyissuk meg. (Egyébként: nem, és nem túl nagyban.) Ez a rendszer mindenesetre az élsport részleges és következetlen újraállamosítása; volt már ilyen, és tudtuk, hogy lesz is. Sok hálás sportoló a sok büszke, ám szerényen a színpad hátterébe húzódó kormánytag társaságában.
