A szerk.

Beomlasztva

A szerk.

Hétfőn feleskették a második hivatali ciklusát kezdő köztársasági elnököt. E nagyszerű alkalomból Szél Bernadett egy emléklapot adott át az ünnepeltnek, amelyre előző ciklusa tán legcinikusabb mondását vezették fel: „A népszavazáshoz való jog alkotmányos alapjog, egyik legfontosabb alkotmányos alapjogunk.”

Ha bárkinek bármi kétsége lett volna afelől, hogy Áder ezt a beköpését tavaly októberben mennyire gondolta komolyan, annak már másnap, kedden megérkezett a válasz a Nemzeti Választási Bizottságtól nyomdafestéket nem tűrően közérthető formában. Az NVB ugyanis a Momentum Mozgalom hat népszavazási kérdésének – számos esetben nevetséges indoklással alátámasztott – lesöprésével felelt.

Nehogy már egyszerre több kérdéssel tessenek zaklatni itten minket, mert az ilyesmi „kvázi nyereményjátékká degradálja” a népszavazás oly szent és magasztos intézményét. Persze, senki nem akadt a bizottságban, aki azt mondta volna választott tagtársának, bizonyos Tótánénak, hogy ezt azért mégsem kellett volna mondania; ehelyett azon törték magukat, hogy milyen változatos fordulatokkal dobják ki a pártkezdemény összes, adott esetben a CEU ellehetetlenítését megakadályozni hivatott kérdését, mint ahogy pár nappal korábban azon két kérdésükkel is tették, amelyek Orbán és Gyurcsány kizeccölését szorgalmazták a kormányfői jelöltség lehetőségéből.

S ahogy tették azt eleddig az LMP összes paksi atomerőműre vagy éppenséggel a Városliget beépíthetőségére vonatkozó kérdésével is. Vagy az utóbbi időben bármi mással is. A vasárnapi boltzárlatra és az olimpiarendezésre vonatkozó, végül meg nem valósult, ám az NVB akadályán csak-csak átevickélő kezdeményezések óta egyedül Vágó Gábor valahai LMP-s képviselő városligeti zöldfelületekről szóló kérdése jutott át az NVB-n – de az is csak azért, hogy a következő körben, a bíróság előtt elvérezzen.

Biztos véletlenül alakul ez mindig így, vagy még inkább azért, mert a beterjesztő pártok, egyesületek, magánszemélyek, akárkik, mind egytől egyig sík hülyék, ezért aztán egy csomó törvénytelen, alkotmányellenes, „ellentmondásos helyzetet teremtő”, még véletlenül sem egyértelmű, egyeseket mások kárára előnybe hozó kérdéssel zaklatták az amúgy is zaklatott választási bizottságot. Hiába dolgoztak szakértői csoportok, jogásztruppok a kérdések kidolgozásán, a bizottság mindről kiderítette s bebizonyította, hogy nem értenek ahhoz, amit csinálnak. A bizottság nem rés, hanem bástya, az nem ereszt sehol.

Meglehet, vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne lássuk: Magyarországon az a kiszólás, miszerint „a népszavazáshoz való jog alkotmányos alapjog, egyik legfontosabb alkotmányos alapjogunk”, semmi több, csak kínos hazugság. Valójában a demokrácia e különben is elég szűk keresztmetszetű járatát legkésőbb az olimpiai népszavazás 266 151 aláírása láttán egyszerűen beomlasztották; még szép, hogy nem a választási bizottság, az csupán napi rendszerességgel csinál bohócot saját magából és a demokráciából mindennek szoros következményeként. Kimondani is felesleges: a népszavazást az szüntette meg, aki tavaly elbukta a hatalmi szóval kiírt sajátját, idén pedig behúzott füllel-farokkal elpucolt a két utolsó elől.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.