Nem szegtek törvényt, nem rúgták fel a kijárási korlátozást, csak úgy intézték a dolgaikat, hogy egy időben többen (nem százezren, nem tízezren, tényleg csak páran) arra jártak, s amikor odaértek, dudáltak egy nagyot, engedjük meg, dudáltak, mint a veszett fene. Megcsinálták ezt a múlt hétfőn, meg ezen a hétfőn is. Most azért, hogy kifejezzék elégedetlenségüket a honi járványkezelés csapnivaló és hazug volta fölött. Nem egy világmegváltó gesztus, de a maga módján és e végtelenül szűk lehetőségek között látványos, szellemes megmozdulás.
Múlt hétfőn le is zajlott simán, most azonban lecsapott a tüntetőkre a magyar állam rendőrsége. A maga teljes szigorával. A hé még azt is megbüntette, aki a biciklicsengőjét használta a Clark Ádám téren. A bicikli-kibaszott-csengőjét. Mit mond egy biciklicsengő? Kábé annyit, hogy cring-crangg. Ha ész nélkül nyomják, akkor annyit, hogy cring-crangg, cring-crangg. Jó napot kívánok, személyi igazolványt, lakcímkártyát kérek, megbírságolom „szabálytalan hangjelzés elkövetéséért”. Csilingelt a terrorista! Szépen megbüntettek minden tüntetőt, akit sikerült kiparancsolni a körforgalomból. Vagyis majdnem mindenkit. Hadházyt csak azért nem, mert a múlt heti tüntetésen, amikor még szabad volt dudálni, elromlott a dudája, és most csak annak hangfelvételével demonstrált. Hogy őt nem büntették meg, az pusztán arról árulkodik, hogy szerencsétlen rendőrök kottából dolgoztak, parancsba adták nekik, hogy a kürtölőt büntessék. Akinek pedig rossz a kürtje, az ilyenformán ártatlan. Pedig nyugodtan büntethettek volna azért is, mert üzemképtelen dudával közlekedik. Vagy nincs nála elsősegélyláda! És az izzókészlet, azzal mi a helyzet, Che Guevara?
Ne tévedjünk, a magyar állam rendőrsége azért büntetett hétfőn a Clark Ádám téren, amit Arany János úgy fogalmazott meg, hogy „felköttetem a lord-majort, ha bosszant bármi nesz”. Petőfi Sándor meg úgy, hogy „ne zugjatok olyan nagyon, azt üzeni az uraság, mert lefeküdt, alunni vágy.” Azért büntettek, hogy elvegyék annak a pár tüntetőnek is a kedvét az egésztől, azért, hogy ne jöjjenek el jövő hétfőn is zajongani nagyméltóságú uram sundám-bundám odahegesztett erkélye alá. Azért büntettek, mert ez a történet a pitiánerség története.
Mely történet már az első Orbán-kormány idején, a 90-es évek végén elkezdődött, amikor híre ment, hogy Orbán fel akar költözni a budai Várba. Hajlamos mindenki elfelejteni, de akkor még lehazudták a csillagot az égről, hogy jaj, dehogy akar. Aztán tényleg felköltözött, s az első dolga volt a műemlék épülethez egy szép erkélyt csinálni, mint otthon, stadiont a budihoz. Hogy onnan mutogassa vendégeinek, hogy milyen szép mindene van neki. Most azt hihetnénk, hogy ezzel a csengőfrásszal leért a fenékre a kisszerűség, de az elmúlt tíz év mindenkinek az eszébe véste, hogy mindennél van lejjebb. Legyen az embernek bármennyi ebül szerzett jószága, a bőréből csak nem bír kibújni. Ha bosszút kell állni dudaszó okozta komfortsérelemért, nosza, álljunk bosszút, ahogy csak tőlünk telik: kicsinyesen.
Magyarországon a diktatúrák valamiért imádják demokráciának hazudni magukat. Az ancien régime népi demokráciát épített, Orbán illiberális demokráciát. De mindig kibújik a szög a zsákból, mint ezúttal is. Kádár, amikor vicces kedvében volt, be is ismerte, „azt mondják Nyugaton, hogy itt diktatúra van, igen, elvtársak, de proletárdiktatúra”, s jött a szokott kacsintás. Most meg pitiánerdiktatúra van, a vezér arcán idült vigyorral. Ez is elmúlik.
