A szerk.

Az egypártrendszer ünnepe

A szerk.

A múlt szombaton ünnepséget tartottak a parlamentben. A megjelent képviselők és egyéb főhivatalnokok a rendszerváltás utáni első szabadon választott Országgyűlés 1990. május 2-i alakuló ülésére emlékeztek. Elfogadtak egy politikai nyilatkozatot is, amelyet nyolc kormánypárti képviselő (köztük Orbán Viktor és Kövér László) javasolt.

Ez a fogalmazvány az 1956 előtti kötelező főhajtás mellett méltatja ugyan a harminc évvel ezelőtti eseményt, sőt, az első szabad választásért a még pártállami keretek küzdő ellenzékieknek is jut elismerő szó – ebbe talán még Kis Jánost, Demszky Gábort meg a hajdani demokratikus ellenzék és a későbbi SZDSZ többi tagját is bele lehet érteni. Ám az irat legelsősorban mégiscsak az orbánizmus előtti mély főhajtás. Az 1990-es biztató kezdet után ugyanis – nem fogják elhinni! – „az adott külső é́s belső történelmi helyzet adta nehézségek közepette, a rendszerváltoztatás továbbvitele során hozott döntésekkel nem sikerült gátat szabni a társadalom jelentős részét érintő kiábrándulásnak é́s a kommunista diktatúrát korábban fenntartó csoportok meg-megújuló uralmi törekvéseinek. E – posztkommunizmusként jelölhető, az ország újbóli lecsúszásának és külső függésbe kerülésének veszélyét többször felidéző – korszakot az új Alaptörvény 2012. január elsejei hatályba lépése zárta le.” Ily módon az ünnepélyes nyilatkozat csak újabb ürügy annak deklarálására, hogy Magyarországon a modern időszámítás az Orbán-rezsimmel indul. Újabb lehetőség annak a görcsös bizonygatására, hogy hazánkat Orbán Viktor a szabad demokráciák európai közösségéből nem keleti despoták vonzás- és befolyási körzetébe taszigálja, hanem az igazán független Magyarországot teremti meg. Mely Magyarországon az állam és a közigazgatás dehogy pár kleptokrata klán foglya, hanem a nemzetépítő magyar családok ezer éve vágyott Kánaánja!

Mindebben tulajdonképpen nincs semmi meglepő. Ez a gyermeteg mítoszteremtő szándék köszön vissza minden propagandatermékükből hosszú évek óta. A tényeket az indítványt fogalmazó nyolc bátor képviselő is lazán kezeli, például Orbán Viktor első kormányát is simán leposztkomcsizzák – csak nehogy bajuk legyen belőle! Amúgy meg a pufajkás Horn Gyulát és az MSZP-t, fájdalom, nem a kommunista titkosszolgálatok meg az egész világot behálózó judeobolsevista „erők” – a jelenleg érvényes NER-szótárban: a „liberálisok” – hozták vissza, hanem a magyar választók; ahogyan 2002-ben és 2006-ban is ők mondtak ítéletet Orbánról és a pártjáról. Persze, Orbánról rég tudjuk: számára kizárólag az a tiszta és igazságos választás, amelyet ő nyer meg; és erre az infantilis történelemszemléletre az ország nagyobbik fele, ahogyan korábban se, úgy most sem vevő – és ez sem újdonság.

A nyilatkozat tartalmánál fontosabb az elfogadásának a mikéntje. A Fidesz-kétharmad ugyanis az ellenzék jelenléte nélkül borult le önmaga és vezére előtt. A rendszerváltozás fideszes értelmezését egyszínű parlamenti szavazással fogadták el majdnem száz százalékkal. (Az ülésen részt vevő két társutas szélsőjobbos egyike szavazott csak nemmel.) Bár az ellenzéki pártok mindegyike tett kísérletet a szöveg árnyalására, az ordító ideológiai elfogultság korrekciójára, a kormánypárt egy vesszőt nem volt hajlandó változtatni. És miután nyilvánvalóvá vált, hogy szerepük ily módon az Orbán Viktor zsenije előtti hódolásra és saját maguk megtagadására korlátozódna, a bojkott mellett döntöttek. Így lett az indítványnak 99 százalékos többsége.

Ez a 99 százaléknyi igen viszont világosan mutatja, valójában mi is az orbáni „illiberális demokrácia” lényege. A NER-nek ezúttal nincs lehetősége még arra az álságos magyarázkodásra sem, amivel az uniós kritikákra szokott nagy önérzettel reagálni, hogy tudniillik Magyarországon működő parlament, tehát működő demokrácia van. Az Országgyűlésben a látvány ezúttal mindenki számára egyértelműen egybeesett a valósággal. A parlament: csak a Fidesz. Csak Orbán. Mint egy kifejlett, igazi pártállamban. Egy diktatúrában.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.