A szerk.

Az egypártrendszer ünnepe

A szerk.

A múlt szombaton ünnepséget tartottak a parlamentben. A megjelent képviselők és egyéb főhivatalnokok a rendszerváltás utáni első szabadon választott Országgyűlés 1990. május 2-i alakuló ülésére emlékeztek. Elfogadtak egy politikai nyilatkozatot is, amelyet nyolc kormánypárti képviselő (köztük Orbán Viktor és Kövér László) javasolt.

Ez a fogalmazvány az 1956 előtti kötelező főhajtás mellett méltatja ugyan a harminc évvel ezelőtti eseményt, sőt, az első szabad választásért a még pártállami keretek küzdő ellenzékieknek is jut elismerő szó – ebbe talán még Kis Jánost, Demszky Gábort meg a hajdani demokratikus ellenzék és a későbbi SZDSZ többi tagját is bele lehet érteni. Ám az irat legelsősorban mégiscsak az orbánizmus előtti mély főhajtás. Az 1990-es biztató kezdet után ugyanis – nem fogják elhinni! – „az adott külső é́s belső történelmi helyzet adta nehézségek közepette, a rendszerváltoztatás továbbvitele során hozott döntésekkel nem sikerült gátat szabni a társadalom jelentős részét érintő kiábrándulásnak é́s a kommunista diktatúrát korábban fenntartó csoportok meg-megújuló uralmi törekvéseinek. E – posztkommunizmusként jelölhető, az ország újbóli lecsúszásának és külső függésbe kerülésének veszélyét többször felidéző – korszakot az új Alaptörvény 2012. január elsejei hatályba lépése zárta le.” Ily módon az ünnepélyes nyilatkozat csak újabb ürügy annak deklarálására, hogy Magyarországon a modern időszámítás az Orbán-rezsimmel indul. Újabb lehetőség annak a görcsös bizonygatására, hogy hazánkat Orbán Viktor a szabad demokráciák európai közösségéből nem keleti despoták vonzás- és befolyási körzetébe taszigálja, hanem az igazán független Magyarországot teremti meg. Mely Magyarországon az állam és a közigazgatás dehogy pár kleptokrata klán foglya, hanem a nemzetépítő magyar családok ezer éve vágyott Kánaánja!

Mindebben tulajdonképpen nincs semmi meglepő. Ez a gyermeteg mítoszteremtő szándék köszön vissza minden propagandatermékükből hosszú évek óta. A tényeket az indítványt fogalmazó nyolc bátor képviselő is lazán kezeli, például Orbán Viktor első kormányát is simán leposztkomcsizzák – csak nehogy bajuk legyen belőle! Amúgy meg a pufajkás Horn Gyulát és az MSZP-t, fájdalom, nem a kommunista titkosszolgálatok meg az egész világot behálózó judeobolsevista „erők” – a jelenleg érvényes NER-szótárban: a „liberálisok” – hozták vissza, hanem a magyar választók; ahogyan 2002-ben és 2006-ban is ők mondtak ítéletet Orbánról és a pártjáról. Persze, Orbánról rég tudjuk: számára kizárólag az a tiszta és igazságos választás, amelyet ő nyer meg; és erre az infantilis történelemszemléletre az ország nagyobbik fele, ahogyan korábban se, úgy most sem vevő – és ez sem újdonság.

A nyilatkozat tartalmánál fontosabb az elfogadásának a mikéntje. A Fidesz-kétharmad ugyanis az ellenzék jelenléte nélkül borult le önmaga és vezére előtt. A rendszerváltozás fideszes értelmezését egyszínű parlamenti szavazással fogadták el majdnem száz százalékkal. (Az ülésen részt vevő két társutas szélsőjobbos egyike szavazott csak nemmel.) Bár az ellenzéki pártok mindegyike tett kísérletet a szöveg árnyalására, az ordító ideológiai elfogultság korrekciójára, a kormánypárt egy vesszőt nem volt hajlandó változtatni. És miután nyilvánvalóvá vált, hogy szerepük ily módon az Orbán Viktor zsenije előtti hódolásra és saját maguk megtagadására korlátozódna, a bojkott mellett döntöttek. Így lett az indítványnak 99 százalékos többsége.

Ez a 99 százaléknyi igen viszont világosan mutatja, valójában mi is az orbáni „illiberális demokrácia” lényege. A NER-nek ezúttal nincs lehetősége még arra az álságos magyarázkodásra sem, amivel az uniós kritikákra szokott nagy önérzettel reagálni, hogy tudniillik Magyarországon működő parlament, tehát működő demokrácia van. Az Országgyűlésben a látvány ezúttal mindenki számára egyértelműen egybeesett a valósággal. A parlament: csak a Fidesz. Csak Orbán. Mint egy kifejlett, igazi pártállamban. Egy diktatúrában.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.