A szerk.

Csupa illendőségből

A szerk.

Állami pénzen, állami pénzből berendezett kúrszobában, szív alakú, állami, karmazsin kárpittal bevont állami kúrmatracon, állami munkaidőben basznak a tudósok! Az akadémikusok! Üzekedik az egész Akadémia!

A rossz hírű propagandakiadvány múlt heti „leleplezése” a helyi értékén kezelendő, ez a hely konkrétan a mocsok legnagyobb sűrűségének a közepe. Ja, volt ilyen szoba az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetében (SZTAKI), és nem is biztos, hogy teljesen kivolt a négy kereke annak, aki odarittyentette. Azt is tudjuk, hogy ki volt ő: a SZTAKI korábbi igazgatója, Inzelt Péter, Széchenyi-díjas mérnök és közgazdász, akinek a SZTAKI úgyszólván az életműve volt – soha nem dolgozott máshol, és 21 éven át vezette is az intézetet. Inkább menedzserként, mint tudósként – éppenséggel annak az innovációt és az ipari együttműködéseket favorizáló irányzatnak az egyik úttörőjeként, amelynek a hőseként most Palkovics László miniszter próbálja magát felmutatni. Hogy ez helyes volt-e, és Inzelt jól csinálta-e, vagy sem, meg nem tudnánk mondani. De ha már Palkovics felbukkant ebben a vezércikkben, jegyezzük meg azt is, hogy a(z akkor még leendő) miniszter havi 400, majd 800 ezer forintos szerződését igazgatóként épp Inzelt írta alá. Ez az a szerződés, amelynek ellenértékeként Palkovics évi kettő darab publikáció teljesítését fogadta meg („irányításelméleti módszerek kidolgozása és alkalmazása a járműdinamikai problémák megoldására” tárgyban) – a magas színvonalú cikkek azonban sajnálatos módon elmulasztották megvalósítani magukat.

Arról, hogy a SZTAKI-ban munkavégzésre irányuló tevékenységet, hát, legfeljebb szordínósan folytató Palkovics fizetgetése mégis miért érte meg az intézetnek, vagy legalább az igazgatójának, célszerű lenne magát az igazgatót megkérdezni, és akkor már arról is érdemes lenne kifaggatni őt, hogy mi végre installálta azt a furcsa helyiséget a munkahelyén. Ám sajnálatos módon erre már nem kerülhet sor, tudniillik Inzelt Péter – nem sokkal, talán órákkal a Habony Árpád keze nyomát magán viselő provokáció megjelenése előtt vagy után – hosszú betegséget követően elhalálozott. És a halottak nem tudnak magyarázattal szolgálni semmire, és nem tudják megvédeni sem magukat, sem az életművüket, sem egykori munkahelyüket az utókor aljasságával szemben.

Palkovics miniszter a kúrszoba ügyében egyébként sokat sejtető nyilatkozatot tett, miszerint „a kérdés az, hogy kinek áll érdekében, hogy a SZTAKI-t lejárassa? Az első triviális válasz, hogy a kormánynak. De ha megnézzük ennek egy kicsit a részleteit, ha kontextusba helyezzük, átgondoljuk ezt a dolgot, arra a következtetésre jutunk, hogy nem a kormánynak az érdeke.” Remek következtetés, mi azóta is, éjt nappallá téve gondoljuk át meg átfele „ezt a dolgot”, de egyelőre senki nem jutott az eszünkbe. Az sem jutott az eszünkbe, soha nem is jutna, hogy a miniszternek is köze lehetett a kiszivárogtatáshoz, hogy egykori eszmetársának és őt a semmiért is busásan megfizető munkahelyi főnökének effajta elárulásával tegye hozzá a magáét az Akadémia felszámolásáért folytatott kegyetlen politikai harc jelen, döntő szakaszához – és közben azzal nyugtatta magát, hogy a halottnak tulajdonképpen mindegy, neki már úgysem fáj semmi. Különben is, Palkovics, a magyar tudomány virágzásáért felelős miniszter a közeli napokban nyilván minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy leállítsa a kúrszoba miatt belendülő mocskos, a velejéig hazug kampányt, amelynek minden szereplője ugyanabban a feneketlen züllöttségben osztozik, és amelynek az a célja, hogy a szélesebb néptömegek előtt lejárassa az ország legjobb koponyáit. Elvégre az MTA-nak korlátozottak a saját védelmére rendelkezésre álló eszközök. Most kezdjen magyarázkodni, hogy nem, nem baszott nagydoktor a szív alakú ágyon sose, de még docens sem, és ha mégis, attól még nem kell becsukni az intézeteket? Ebbe csak belezavarodni lehet. Ha valamit, csak annyit kéne mondania az Akadémiának: anyátokat, azt. Azt jól értené mindenki. De tudjuk: ilyet jól nevelt, illedelmes Akadémia nem mond.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.