Először is, az esemény a kánikula ellenére is megmozgatta a főváros NER-ellenes választópolgárait; és ez az aktivitás leginkább azt mutatja, hogy Budapesten nagyon sokaknak van elege Orbán Viktor rendszeréből, amelybe Tarlós István főpolgármester oly hézagmentesen simul bele. Aligha véletlen, hogy a Fidesztől függő sajtó az előválasztás kezdetétől minden módon igyekezett bagatellizálni az eseményt. Íme, néhány cikk címe mutatóba: Egyre abszurdabb a budapesti ellenzéki marakodás; Teljes káosz a roncsderbin; „Magas szinten nem érdekel az előválasztás”; „A legkevésbé használhatatlan figurára szavazok”; Káoszellenzék; Ellenzéki sületlenségek parádéja – és így tovább.
Az előválasztás imponáló részvételi adatai azt is valószínűsítik, hogy az eddig vártnál élesebb lehet ősszel a verseny. Már ha a részt vevő jelöltek és pártjaik tartják magukat előzetes vállalásukhoz, és zokszó nélkül mindannyian fölsorakoznak a győztes mögé; vagyis az elmúlt napok (egyébiránt a korábban megszokotthoz képest igencsak halvány fényességű) villongásaiba nem hergelik bele magukat a következő pár hónapban. És még ha valamelyikük így tenne is, az a mostani közhangulatban igencsak visszaütne rá, mivel a választói elvárás egyértelmű – és ezt nemcsak a mostani aktivitás, hanem a május 26-i EP-választás fővárosi eredményei is világosan jelzik. Azaz, elég a NER-rel való kollaborációból, az egymás közötti meddő baszakodásból, a civil éthoszra hivatkozó pártellenes nyafogásból, másfelől meg a civileket indulásból lenéző pártos arroganciából – ezek helyett tessék végre felnőtt módra értelmes, betartható megállapodásokat kötni és megverni a Fideszt. (A végeredmény ismerete nélkül egyelőre annyit tudunk, hogy a prognózisok alapján Karácsonynak lenne a legnagyobb esélye Tarlós kihívójaként.)
Hogy az ellenzéki mozgolódásnak immár tétje lett, azt többek között Tarlós István szaporodó megnyilvánulásai is jelzik. Kezdeti lekezelő megjegyzéseit elébb érezhető sértődöttség váltotta föl, hogy hát egyáltalán összefoghat bárki is ellene, lapzártánk napján pedig terjedelmes essai-ben öntötte ki szívét-lelkét a Magyar Nemzet hasábjain. Mindez érthető, hiszen a fővárosban Tarlós támogatottsága nagyobb a Fideszénél, csakhogy ez az olló szűkül. Nemzetes fölszólamlásában a főpolgármester állítólagos sikereinek lajstromozásán kívül leginkább azt bizonygatja, hogy mennyire független is ő a Fidesztől, miközben persze jó néhány alapértékben egyetért velük. Durcásan emlékeztet arra, neki is köszönhető, hogy egyáltalán lesz választás Budapesten. („Abban sem statiszta voltam, hogy 2019-ben is közvetlenül választhatják a főpolgármestert.” Nem mellesleg igen árulkodó mondat ez arról is, hogy mi gomolyog Orbán Viktor homloka mögött a népakarat legmagasabb szintű demokratikus megnyilvánulási formájáról, a választásról.)
Tarlós önérzetes kifakadása igen jellemző: egykorú – és igen egybehangzó – tudósítások szerint a Fidesz tavaly azért hagyta műsoron a közvetlen főpolgármester-választást, mert Tarlós előnye akkor behozhatatlannak tetszett. Ami, tesszük hozzá, óvatlan optimizmus volt a részükről, mivel a hivatkozott fölmérésben „egy most vasárnapi főpolgármester-választáson” Tarlós 45 százaléka mellett a „baloldali jelölt”, így, név nélkül, 30 százalékot kapott volna. Egy olyan helyzetben, 2018 őszén, amikor a baloldali és a liberális szavazókat megszólítani próbáló erők vagy széthullottak, vagy éppen szétesőben voltak, épkézláb jelölt nem-igen látszott, és az ellenzéki térfél olyannyira ramaty állapotban volt, hogy még Puzsér Róbert önjelöltsége is komoly eseménynek számított. Ám a budapesti polgárok majd’ egyharmada ezzel együtt is inkább a fölmérésben nem nevesített ellenzéki jelöltet választotta volna Tarlós helyett.
Tarlós ugyanis főpolgármesterkedésének kilenc éve alatt maga lett a NER – hivatalának ez a végső értelme és egyben legsebezhetőbb pontja; ezért is ez ellen védekezik a leghevesebben. Tarlós a magát kívülállónak („függetlennek”) eladó, de a NER-t mindenben kiszolgáló közéleti figura prototípusa. Hogy kezdetben megpróbált ellenkezni és némi önállóságot fölmutatni, azt nem vitatjuk – ám ezek a gyönge próbálkozások rendre a Fidesz és a miniszterelnök iránti mély vonzódás nyilvános, érzelmes megvallásába torkollottak. Egyébként meg mindig meghátrált. Szó nélkül tűrte, hogy a fővárosi önkormányzat maradék önállóságát is fölszámolják; hogy a budapesti busz- és metrókocsi-beszerzési tendert a kihirdetett eredmény dacára Orbánék a maguk szája íze szerint alakítsák; a belengetett társelnöki pozícióért cserébe lelkesen asszisztál az ún. Közfejlesztési Tanácshoz, ami nem más, mint, ahogyan hajdan írtuk, „a város további javainak orbánista fölzabálását elfedő spanyolfal”. A sor hosszan folytatható lenne – sokkal hosszabban, mint amilyen hosszú Tarlós önfényezése a Magyar Nemzetben.
A Tarlós-éra után a fővárosiak nem csodát várnak az új főpolgármestertől, ennél józanabbak – erre utal egy fölmérés azon adata is, hogy a budapesti választók szerint a város vezetőjének kompromisszumképesnek kell lennie. Abból a bazsalygó behódolásból viszont, aminek eredményeként hallható és tényleges főpolgármesteri tiltakozás nélkül lesz Budapest a NER siserehadának martaléka, egyre többen nem kérnek. Nemcsak Budapest, hanem az ország érdeke lenne, hogy őszre ezek a választópolgárok kerüljenek többségbe.
