Most - alig pár nappal a halála után - mégis kezd felfordulni a gyomrunk. A pipiskedő magamutogatástól, a hamis könnyektől, a síppal-dobbal celebrált gyásztól, ami halálhíre után úgyszólván percek alatt körülfonta személyét, emlékét, napjainkat. A nyakló nélküli, tudatos aránytévesztéstől. A tévé megkérdezi a nézőit: ugye ő volt a leghíresebb magyar? S ha gondunk lenne a válasszal, segít a miniszterelnök, s közleményben tudatja, hogy Puskás Öcsi volt a huszadik század legismertebb magyarja. Aha, egy híres focista volt.
Ahelyett, hogy méltósággal fogadnánk a világ részvétnyilvánítását (hangozzék bár ünneprontóan: Európa részvétnyilvánítását; Amerikában továbbra is Gábor Zsazsa a magyar, Afrikában talán Kittenberger Kálmán vagy senki se, Ázsiában még mindig Kőrösi Csoma - nincs ezzel semmi baj: maga a foci sem a világ) - teljes erőből gyúrunk a csinnadrattára. Lesz díszes ravatal egy valahai stadion romjai közt, nagy fáklyás temetés a Bazilikában - a sebtiben létrehozott kegyeleti bizottság Schmitt Pál vezetésével és Lamperth Mónika élénk közreműködésével már fel is kérte a rózsaszín nemzeti giccs egykor önjelölt, mára megszokottnak mondható főbuherátorát, Koltai Gábort, rendezze meg méltón. (Talán Varga Miklós, Vikidál Gyula és a népi táncosok is fellépnek.) Mit keres az őrnagy (immár persze dandártábornok), a focista a Bazilikában? Mit keres Koltai Gábor Puskás Öcsi körül? Hogy kerül a stoplis cipő az asztalra?
A hírek szerint a focista felesége először szűk körű temetést szeretett volna, csupán a család részvételével. Aztán belátta, hogy az nem lehetséges. Pedig éppenséggel nem őneki kellene belátással lennie. Hanem azoknak, akik most körüldöngik a halottat, a dörgölőzőknek. A cirkuszfelelősöknek. Akik épp a hagyaték mozdíthatónak tűnő részét (dicsőség, közfigyelem, közszeretet, világ leg...) igyekeznek hazafelé kormányozni. Ám messze nem velük van itt a legnagyobb baj, hanem az aránytévesztéssel, amit képviselnek, mely egy futballistát tesz meg hirtelen a legnagyobb magyarnak. Mely azt sugalmazza, hogy csak az számít, ha mi a legjobbak vagyunk, például fociban (ezzel az erővel: kalaplengetésben). Pedig csak jónak kellene lennünk, otthon, a munkánkban, felebarátainkkal - mondják, simán megy? Puskás Ferenc nem Széchenyi István, nem Kossuth Lajos, nem Petőfi Sándor. Egy kiváló sportoló, a maga idejében nagyszerűen szórakoztatta a publikumot, mindig pont a maga helyén volt (ha tetszik, jól helyezkedett), s pont nem a cirkuszt, nem a Bazilikát, nem a gyertyás, zenés-táncos-gatyás temetést hagyta ránk; semmi álságos dolgot. Nem a dörgölőzés szolgaiságát. Nem a hazugságot. Hanem a hitet a legkisebb fiú történetében. Miszerint mégis igaz lehet az, hogy kellő tehetséggel, rengeteg szorgalommal eljuthat bármelyik kültelki kissrác is egészen a csillagokig. Hogy bármelyikünk előtt nyitva áll az út, még ha adott esetben maga a történelem fekszik is keresztbe előttünk. Vagy csak a cirkusz. A méltóságot, a reményt hagyta ránk, itt lesznek azok valahol...
Tán még a Bazilikában is kihúzza valahogy, talán egy szép csellel.
