A szerk.

Segítség!

A szerk.

Molnár Lajos tudta, hogy nem lesz egy popikon, ha elfoglalja a miniszteri széket, de nem biztos, hogy ennyire meg kéne nehezítenie a saját dolgát.

Az egészségüggyel amúgy is nehezen jut dűlőre az emberiség: hovatovább azt szeretnénk, hogy az ebédszünetben a kórházi portás kapja ki az agytumorunkat, de ne túl drágán, ha lehet. A magyar változatot nem részleteznénk, a ráfizetés mellé még rossz is. Mikorra rászánjuk magunkat a változtatásra, akkora a baj, hogy kapkodni kell. Ráadásul reformpajtások híján most ide koncentrálódik a közfigyelem is. Jól jönne ilyenkor egy kis segítség!

Belülről ilyesmire nem lehet számítani, a rendszer kedvezményezettjei a rendszer kedvezményezettjei szeretnének maradni, míg a reform jórészt ennek ellenkezőjéről szól. Márpedig oda a patikusok privilégiuma az egyszerűbb gyógyszerek árusításánál. Ha nincs különösebb szakmai indokuk, az orvosok is kénytelenek lesznek az olcsóbb szert felírni, pedig olyan meggyőző érveik vannak az orvoslátogatóknak. Vizitdíj se volt eddig, most miért legyen? (Bár Szlovákiában éppen azok az orvosok és kórházi vezetők tiltakoznak a vizitdíj eltörlése ellen, akik a bevezetésekor armageddont vizionáltak.) A gyógyszergyárakat is megsarcolják, mire ők állítólag csődbe mennek. (A rossz nyelvek szerint a jelenlegi, akár harmincszázalékos promóciós költségek csökkentése is megoldás lehet, ki tudja.) A szakmai szervezetek monopóliuma is szűnőben, ha pedig több kamara van, nem vezetheti mindet ugyanaz a csapat, és ez rossz hír a mostani vezetőknek.

Hogy a kormány nem feltétlenül velük egyeztetné magát bucira, akár érthető is lehetne. De az talán túlzás, hogy egy komplett ágazatnak fogalma sincs a jövőjét befolyásoló tervekről. Ezért a reformnak mintha csak ellenfelei lennének. Sőt, úgy hírlik, a szocialistáknak is volnának fenntartásaik. Előfordul, hogy a kormány elé mégis más kerül, mint amit a tárca előzőleg beharangozott, és a szocialista képviselő azért képes az ukázzal ellenkező gombot is nyomogatni, ha talál hozzá egynéhány barátot. Az ellenzéket nem kell bemutatnunk, szerintük ha még egyszer felvirrad a nap az Arany János utcában, megdöglünk mind.

A szorult helyzetben azonban volna egy lehetősége Molnár Lajosnak. Van itt tízmillió volt, jelenlegi, jövőbeli beteg. Tudjuk, hülyék vagyunk, úgysem értenénk semmit, de mégiscsak meg kéne próbálni. Ha az eddigi lépések többsége kifejezetten helyénvalónak is tűnik, jó volna az egészet egyben látni, tudni, hova akarunk eljutni (és ne tessék a zöld könyvre mutogatni!), mi következik ezután, miért. Felőlünk lehet reformszóvivő, normális honlap, beszélni tudó alkalmazottak, bármi. Hogy ez mennyire nem így van, a kórház-átalakítási elképzelés nyilvánosságra hozatala mutatja. Először volt 48 kiemelt kórház, majd került még kettő, aztán lett 31. A legitim törekvést, hogy kevesebb aktív (minél kevesebb felesleges) és több krónikus, rehabilitációs ágy legyen, így lehetett pompásan elmaszatolni. Élő ember nem tudja, hogy pontosan mi alapján választották ki a kórházakat. És pontosan annak a térségnek a kórháza került be utólag a privilegizált körbe, ahol a pénzügyminiszter a képviselő. Mintha az egész reformnak nem éppen a szakmaiság, az átláthatóság és a szemléletváltás volna az értelme. Még az is lehet, hogy Mikola Istvánnak igaza van (pont neki!): oké, hogy 50 kilométerenként lesz kórház, de ez jelenthet fél- vagy kétórányi mentőutat is.

Eddig azt feltételeztük, hogy a kormány vagy a miniszter pontosan tudja, honnan hová megyünk, de nem mondja. Ám nem tudjuk, mi okunk van ezt feltételezni.

A reális forgatókönyv szerint és egyelőre Molnár Lajos tökegyedül, lehajtott fejjel áll a szobája közepén, körülötte a reformtervek lapjait ráncigálja a szél.

Neked ajánljuk