A szerk.

Dühből

A szerk.

A 2010-es kudarc óta a folyamatos megújulás állapotában lévő MSZP jelöltje, a 70 éves, nyugalmazott határőrtiszt, Horváth Imre vasárnap valamennyi ellenfelét lemosta a főváros 11. számú egyéni választókörzetében tartott időközi országgyűlési választáson, egymaga megszerezve a szavazatok több mint 50 százalékát. A második helyezett fideszes versenyzőre például 20 százalékot vert.

Ekkora szocialista győzelemre senki nem számított. Mi történt? Az újpesti és az észak-angyalföldi baloldali szavazókban tudatosult netán, hogy részben rajtuk múlik, megma­rad-e Orbán Viktor kétharmados országházi többsége? (Bár nem zárnánk ki, hogy ilyen megfontolásból akár nem vérszoci választók is voksolhattak a fess öregúrra, tömegesnek ezt a jelenséget azért nem mernénk beállítani.)

A tavaszi–őszi Fidesz-támogatók ismerték föl seregestül az elmúlt hónapokban, hogy anyám, mi nem ezt a lovat akartuk, és inkább otthon maradtak?

Az MSZP egy olyan körzetet hozott, amelyiket 1994 óta egy kivétellel (2010) mindig is fölényesen megnyert az országgyűlési választásokon. A mostani különbség ugyanakkor százalékosan (20) és abszolút számban (5200) is jóval nagyobb, mint tavasszal (Kiss Péter, akinek a halála miatt kellett kiírni a mostani voksolást, akkor 5,4 százalékkal, 2800 szavazattal ért el jobb eredményt fideszes ellenfelénél). Kétségtelen, az a siker komolyabb részvétel (66,7 százalék) mellett született, mint a vasárnapi (33,8), ám időközi választásról lévén szó, az utóbbi sem nevezhető kirívóan alacsonynak. Mondhatni, átlagos volt, hiszen például a főváros II. kerületében – ahol hagyományosan nagy a választói aktivitás – a 2011. novemberi időközi mindkét fordulójában hasonló arányban szavazott az úri közönség.

A számokkal ezúttal nem sokra megyünk, magyarázatunk épp ezért spekulatív. Úgy véljük, az elmúlt hetek eseményei senkit nem hagytak érintetlenül. Azt, amiről eddig is tudott mindenki – Orbán rosszul kormányoz, az új uralkodó osztály a maga földbirtokosaival, „nemzeti” tőkéseivel és az őket kiszolgáló siserehaddal nem egyszerűen lerabolja, de intézményeit tönkretéve le is zülleszti a magyar államot, a sokszor ígért „rend” helyett mind fenyegetőbb káoszt teremtve maga körül –, négy év után először igazolja vissza látványosan az egyénen (és a szűkebb környezetén) kívüli világ. A fideszes szavazók jó része is tisztában volt azzal, mi az a trafik- meg földmutyi, hogy mi a Közgép, és ők is látták a miniszterelnöki budi mellé közpénzből felhúzott stadiont, de mivel mindennek semmi következményét nem észlelték, azzal kábították magukat, hogy hát ez van, ez a dolgok természetes folyása. Aki pedig pontosan annak látta mindezt, aminek kell, az mostanáig sohasem kapott pozitív visszacsatolást a felháborodására, a dühére, a kétségbeesésére. (Jelenlegi állapotukban az ellenzéki pártok egyszerűen képtelenek voltak mindenki számára elfogadhatóan és hitelesen artikulálni ezt a mind erősebb össztársadalmi frusztráltságot, főleg, hogy rejtélyes okokból nem is törekedtek erre oly nagyon.)

A sorozatos, több tízezres demonstrációk, az amerikaiak és (óvatosabban) az unió fellépése és szankciói, a saját hazug magyarázkodásaiba bonyolódó kormányzat pánikreakciói mind-mind olyan fejlemény, amelynek a hatása alól aligha vonja ki magát az átlagválasztó. Ezekben a napokban a politika iránt minimálisan érdeklődő valamennyi állampolgár szembesülhetett visszavonhatatlanul azzal, hogy a világ a szájára vette a hazáját; és ami a legfájóbb, alapos okkal tette ezt. A nyomorunk, a korrupt tisztségviselőink, a velük szembeni eddigi tehetetlenségünk miatt immár nem csak egymás között szégyenkezünk, lecsúszásunknak innen kezdve mindenki a tanúja lehet széles e világban.

Ez, ha olykor csak halvány sejtésekben, érzetekben is, de egyre többekben munkál. A nem hithű fideszes szavazó nem tehet többé úgy, mint aki semmit nem lát, az ellenzéki, de nem hithű szocialista, zöld stb. választó pedig dühe növekedtével egyre kevésbé lesz finnyás. Az előbbi nem feltétlenül rohan ezentúl szavazni, az utóbbi viszont simán beikszel a számára még elfogadható jelöltre. Nagyjából ez történhetett vasárnap Újpesten, nem több. De nem is kevesebb.

Figyelmébe ajánljuk

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.

New York árnyai

Közelednek az önkormányzati választások, és ismét egyre többet hallunk nagyszabású városfejlesztési tervekről. Bődületes deficit ide vagy oda, választási kampányban ez a nóta járja. A jelenlegi főpolgármester első számú kihívója már be is jelentette, mi mindent készül építeni nekünk Budapesten, és országszerte is egyre több szemkápráztató javaslat hangzik el.

Egymás között

Ahogyan a Lázár János szívéhez közel álló geszti Tisza-kastély felújításának határideje csúszik, úgy nőnek a költségek. A már 11 milliárd forintos összegnél járó projekt új, meghívásos közbeszerzései kér­dések sorát vetik fel.

Mit csinál a jobb kéz

Több tízmillió forintot utalt át Ambrózfalva önkormányzatától Csanádalbertire a két falu közös pénzügyese, ám az összeg eltűnt. A hiány a két falu mellett másik kettőt is nehéz helyzetbe hoz, mert közös hivatalt tartanak fönn. A bajban megszólalt a helyi lap is.

Árad a Tisza

Két hónapja lépett elő, mára felforgatta a politikai színteret. Bár sokan vádolják azzal, hogy nincs világos programja, több mindenben markánsan mást állít, mint az ellenzék. Ami biztos: Magyar Péter bennszülöttnek számít abban a kommunikációs térben, amelyben Orbán Viktor is csak jövevény.

„Ez az életem”

A kétszeres Oscar-díjas filmest az újabb művei mellett az olyan korábbi sikereiről is kérdeztük, mint a Veszedelmes viszonyok. Hogyan csapott össze Miloš Formannal, s miért nem lett Alan Rickmanből Valmont? Beszélgettünk Florian Zellerről és arról is, hogy melyik magyar regényből írt volna szívesen forgatókönyvet.

„Könnyű reakciósnak lenni”

  • Harci Andor

Új lemezzel jelentkezik a magyar elektronikus zene egyik legjelentősebb zászlóvivője, az Anima Sound Sys­tem. Az alapító-frontember-mindenessel beszélgettünk.