A szerk.

Dühből

A szerk.

A 2010-es kudarc óta a folyamatos megújulás állapotában lévő MSZP jelöltje, a 70 éves, nyugalmazott határőrtiszt, Horváth Imre vasárnap valamennyi ellenfelét lemosta a főváros 11. számú egyéni választókörzetében tartott időközi országgyűlési választáson, egymaga megszerezve a szavazatok több mint 50 százalékát. A második helyezett fideszes versenyzőre például 20 százalékot vert.

Ekkora szocialista győzelemre senki nem számított. Mi történt? Az újpesti és az észak-angyalföldi baloldali szavazókban tudatosult netán, hogy részben rajtuk múlik, megma­rad-e Orbán Viktor kétharmados országházi többsége? (Bár nem zárnánk ki, hogy ilyen megfontolásból akár nem vérszoci választók is voksolhattak a fess öregúrra, tömegesnek ezt a jelenséget azért nem mernénk beállítani.)

A tavaszi–őszi Fidesz-támogatók ismerték föl seregestül az elmúlt hónapokban, hogy anyám, mi nem ezt a lovat akartuk, és inkább otthon maradtak?

Az MSZP egy olyan körzetet hozott, amelyiket 1994 óta egy kivétellel (2010) mindig is fölényesen megnyert az országgyűlési választásokon. A mostani különbség ugyanakkor százalékosan (20) és abszolút számban (5200) is jóval nagyobb, mint tavasszal (Kiss Péter, akinek a halála miatt kellett kiírni a mostani voksolást, akkor 5,4 százalékkal, 2800 szavazattal ért el jobb eredményt fideszes ellenfelénél). Kétségtelen, az a siker komolyabb részvétel (66,7 százalék) mellett született, mint a vasárnapi (33,8), ám időközi választásról lévén szó, az utóbbi sem nevezhető kirívóan alacsonynak. Mondhatni, átlagos volt, hiszen például a főváros II. kerületében – ahol hagyományosan nagy a választói aktivitás – a 2011. novemberi időközi mindkét fordulójában hasonló arányban szavazott az úri közönség.

A számokkal ezúttal nem sokra megyünk, magyarázatunk épp ezért spekulatív. Úgy véljük, az elmúlt hetek eseményei senkit nem hagytak érintetlenül. Azt, amiről eddig is tudott mindenki – Orbán rosszul kormányoz, az új uralkodó osztály a maga földbirtokosaival, „nemzeti” tőkéseivel és az őket kiszolgáló siserehaddal nem egyszerűen lerabolja, de intézményeit tönkretéve le is zülleszti a magyar államot, a sokszor ígért „rend” helyett mind fenyegetőbb káoszt teremtve maga körül –, négy év után először igazolja vissza látványosan az egyénen (és a szűkebb környezetén) kívüli világ. A fideszes szavazók jó része is tisztában volt azzal, mi az a trafik- meg földmutyi, hogy mi a Közgép, és ők is látták a miniszterelnöki budi mellé közpénzből felhúzott stadiont, de mivel mindennek semmi következményét nem észlelték, azzal kábították magukat, hogy hát ez van, ez a dolgok természetes folyása. Aki pedig pontosan annak látta mindezt, aminek kell, az mostanáig sohasem kapott pozitív visszacsatolást a felháborodására, a dühére, a kétségbeesésére. (Jelenlegi állapotukban az ellenzéki pártok egyszerűen képtelenek voltak mindenki számára elfogadhatóan és hitelesen artikulálni ezt a mind erősebb össztársadalmi frusztráltságot, főleg, hogy rejtélyes okokból nem is törekedtek erre oly nagyon.)

A sorozatos, több tízezres demonstrációk, az amerikaiak és (óvatosabban) az unió fellépése és szankciói, a saját hazug magyarázkodásaiba bonyolódó kormányzat pánikreakciói mind-mind olyan fejlemény, amelynek a hatása alól aligha vonja ki magát az átlagválasztó. Ezekben a napokban a politika iránt minimálisan érdeklődő valamennyi állampolgár szembesülhetett visszavonhatatlanul azzal, hogy a világ a szájára vette a hazáját; és ami a legfájóbb, alapos okkal tette ezt. A nyomorunk, a korrupt tisztségviselőink, a velük szembeni eddigi tehetetlenségünk miatt immár nem csak egymás között szégyenkezünk, lecsúszásunknak innen kezdve mindenki a tanúja lehet széles e világban.

Ez, ha olykor csak halvány sejtésekben, érzetekben is, de egyre többekben munkál. A nem hithű fideszes szavazó nem tehet többé úgy, mint aki semmit nem lát, az ellenzéki, de nem hithű szocialista, zöld stb. választó pedig dühe növekedtével egyre kevésbé lesz finnyás. Az előbbi nem feltétlenül rohan ezentúl szavazni, az utóbbi viszont simán beikszel a számára még elfogadható jelöltre. Nagyjából ez történhetett vasárnap Újpesten, nem több. De nem is kevesebb.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.