A teljes sztorit felidézni csak hevenyészve tudjuk, a lényeg, hogy annak idején – 1998. január elsejétől – a Horn-kormány részben lehetővé, részben (a pályakezdőknek) kötelezővé tette, hogy a munkavállaló nyugdíjjárulékának egy részét (a nagyobb részét) ne az államnak utalja, hanem az akkor még szövetkezeti alapon elképzelt, azaz a tagok tulajdonában álló magánnyugdíjpénztáraknak. Ha ekkor Ön például száz forint bruttó bért keresett, akkor ebből 6-ot a manyupoknak utalt, és egyet az államnak – miközben a munkaadója által Ön után fizetett 24 forintnyi nyugdíjjárulék továbbra is az állami kasszába áramlott. (A százalékok később többször változtak, de nem jelentősen.) Ennek fejében Ön nyugdíjas korában az állami nyugdíj 75 százalékára lett volna jogosult, s e mellé havi adagokban visszakapta volna a pénztárban félretett pénzét – a hozammal dúsítva.
Kétségtelen, hogy ezzel a rendszerrel sok gond adódott, ezek egy részét nevezhetjük gyermekbetegségeknek is. Például túl sok pénztár jött létre az elején, s ezek részben ezzel, részben a szélhámozással összefüggésben igen drágán működtek. A hozamok eleinte alacsonyak voltak. A működésképtelen szövetkezeti rendszer zavaros döntéshozatali viszonyokat szült. És a központi költségvetésnek a nyugdíjakra szánt szeletéből hiányozni kezdett az a sokszor 6, majd 8 forint, amit Ön és társai bruttó bérük száz forintjával nem a költségvetésbe hánytak, hanem a manyupoknak fizettek, jobban mondva a manyupoknál vezetett saját, egyéni nyugdíjszámlájukra. (Ez volt egyébként a manyupokkal szembeni leggyakoribb, az asztalról könnyen nem lesöpörhető érv: hogy tudniillik komoly költségvetési hiányt keletkeztettek, amit csak hitelfelvétellel, azaz az államadósság növelésével lehetett betömni. Az Orbán-kormány is ebben vélte megtalálni felszámolásuk ún. „igazságossági” szempontját.) Ezekre a hiányosságokra azonban az 1998-tól 2010-ig eltelt években születtek jobb-rosszabb megoldások, a rendszer képesnek bizonyult az önkorrekcióra.
A manyupok melletti nyomós makrogazdasági, sőt nemzetpolitikai érv pedig az lehetett, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor az első manyupos nyugdíjas leteszi a gyárban a lantot, az állam nyugdíj-folyósítási kötelezettsége fokozatosan és egyre gyorsuló ütemben csökkenni fog (hisz ők csak az állami nyugdíj 75 százalékára lettek volna jogosultak). Azaz az első években, évtizedben a manyupok miatt felvett állami hiteleket a rendszer, képletesen szólva, vissza is fizette volna: 10, 20, 30 évvel később.
Azon, hogy ez így összejött volna-e, hogy van-e királyi út a teljes társadalmi szolidaritás filozófiai talaján álló, inkább egyenlősítő, felosztó-kirovó rendszer és a nyugdíjat inkább az egyéni életteljesítmény (a fizetés nagysága) alapján kiporciózó személyes nyugdíjszámlák rendszere között, 2010 óta nem kell izgulnunk, a múlt péntektől még annyit sem, mint eddig. Orbánék 2010-ben frontális támadást indítottak a manyupok ellen: szükségük volt az 1998 óta felhalmozott tőkére. Egy tollvonással megtiltották, hogy a munkavállalók a kötelező nyugdíjjárulék egy petákját is a pénztári számláikra utalják. Megoldhatták volna másképp, kevésbé durván, meghagyva valamit (például csökkentik a manyupos számlákra utalható összeget az államnak járó rész javára). Lehettek volna érveik is, de érveik nem voltak, hisz nincsenek elveik sem: és az érvek amúgy is csak zavarták volna őket a hazudozásban. Mert ami ezután ebben a szakágban – az Orbán-kormány kedvenc sportja – következett, azt az emberi aljasság történetének egyik apró, de annál ragyogóbb fejezeteként tarthatja számon a nemzet büszke emlékezete. Mivel a pénztárakban egyéni számlákon tartott pénz a jog szerint magántulajdon volt, azt kellett elérniük, hogy a manyup-tagok önként térjenek vissza (és vigyék vissza megtakarításaikat) az állami rendszerbe. Ezért azt hazudták, hogy aki erre nem hajlandó, az elveszíti jogosultságát az állami nyugdíjra (illetőleg az abból neki járó 75 százalékára). Még jogszabályt is hoztak erről, amit később visszavontak: addigra a fenyegetés hatására a pénztártagok fejvesztve rohantak vissza az állami rendszerbe. Azt is hazudták, hogy az állami rendszerben is egyéni számlákon vezetik majd a megtakarításokat – a lófaszt vezetik.
A magánnyugdíjpénztárak működéséről és jelleméről szóló rágalmak és hazugságok a legvadabb antikapitalista összeesküvés-elméletek nyelvén harsogtak.
Az operáció úgyszólván teljes sikerrel járt: 2011-től a tagok 97 százaléka vitte át 2800 milliárdnyi megtakarítását az állami költségvetésbe. A múlt pénteken belengetett törvénymódosítás azzal a 60 ezer manyup-taggal számolna le, és azok mintegy 200 milliárd forintnyi pénzét csatornázná az állami költségvetésbe, akik erre nem voltak hajlandók. Ők nem pusztán dacból maradtak. Némelyikük talán arra számított, hogy egy következő kormány ismét lehetővé teszi a nyugdíjjárulék megosztását,
s ezzel eredeti funkciójukban állítja helyre a pénztárakat; de a többség egyszerűen csak számolt. A következőképpen. Lehet, hogy az állami nyugdíjának egy részét elveszíti, hiszen annak kiszámolásakor azokat az éveket, amikor a manyupoknak fizette a munkavállalói járulékot, csak 75 százalék erejéig veszik majd figyelembe. De ez a kieső összeg kisebb lesz, mint amennyit a pénztárában, az egyéni számláján bespájzolt. Azon jól szituált, legális, jó állásokban legális, jó fizetésért dolgozó polgártársaink maradtak tagok, akik épp magas státuszuknak köszönhetően többmilliónyi járulékot tudtak a magánpénztárakban felhalmozni.
A kormány az ominózus törvénymódosításban olyan új feltételeket szabna a pénztárak működéséhez, amelyeket azok aligha tudnak teljesíteni. A közvetlen cél a pénztárak végelszámolással történő megszüntetése; de Orbán valójában a tagok pénzére utazik, s ehhez így nyílik meg az út. Ezt a pénzt (tehetősebb) polgártársaink magánvagyonuknak tudják, s eddig úgy tekintettek rá, mint kellemes öregkoruk biztosítékára. És bár nyilván lehet magasröptű vitákat folytatni a felosztó-kirovó rendszer és az egyéni számlás rendszer közgazdasági és morálfilozófiai implikációiról, arról, hogy az Ön által fizetett járulék, az Ön munkájának a megtakarított gyümölcse vajon milyen arányban illesse Önt személy szerint, és mennyi jusson belőle az Ön embertársainak, az ő későbbi betegségeikből, aggkori elesettségükből adódó költségekre – de e vitának most van itt a legkevésbé a helye. Az Orbán-kormány nem filozófiai indíttatásból lop, hanem mert a 2015-ös költségvetésből hirtelen hiányozni kezdett 200 milliárd forintja. A korábban ellopott összeg feléről azt állította, hogy az államadósság csökkentésére költötte, ami akár igaz is lehetne, hiszen ezzel az összeggel – durván 1400 milliárddal – a pénztáraknak, azaz a pénztárak tagjainak tartozott, és a pénztárakat beszántotta. De mégsem igaz, mert ezt az 1400 milliárd forintot nyugdíjban egyszer majd úgyis ki kell fizetnie.
A 2800 milliárd másik fele pedig kézen-közön eltűnt. Ahogy ez a 200 milliárd is eltűnik majd. Az Orbán-kormány azért lop, mert elkúrt mindent, és az elkúrásaira a lopás az egyetlen, gondolkodást nem igénylő, ösztönös válasza. Most egyszerre lop meg élő, hús-vér embereket és lopja meg a jövőt. Utána az özönvíz!
Már a gátak pereménél jár.
