De úgy látszik, nincs neki. Megvan ellenben a kellő arroganciája: amikor a Blikk a zöldesszürke düftinzakóban, lila reverrel, kilométerekre elálló gallérral Lichtensteiner Pixi őrgróf és Luxemburgi Dodi báró között pózoló paprikajancsitól azt tudakolta, hogy ki és miből csengette ki a vadászgatást meg a fácánokat a debil főrendeknek, Lázár azt üzente vissza a hivatala útján, hogy "a közéleti tevékenységével kapcsolatban kész bármilyen felvilágosítást megadni, de a magánélethez való jog minden magyar embert megillet. Lázár János álláspontja szerint szabadidejében mindenki azzal és azt csinál, amit akar". Hát, hogyne, amit csak méltóztatik.
Arról, hogy milyen pénzből is lődöztek ezek a derék magánemberek, az előbb-utóbb Kossuth-díjas művésznő és a murinak helyet adó, mellesleg az utolsó fácántollig állami tulajdonú Vadex Zrt. közlései azóta is szöges ellentétben állnak egymással. De végül is, hogy Lázár volt-e a vendéglátó, vagy valaki más, az szinte másodlagos, mert mi van, ha elbokáztak úgy 3-5 milla állami forintot? Attól még új költségvetést nem kell írni. Sokkal szörnyűbb az, amit a trafikcsászár a nyilvánosságról gondol, s a pánikreakciók, amit egy-egy ilyen lebukás alkalmával produkál. Ha azt nem tudja kezelni, hogy elment vadászni pár főméltóságú izével, akkor mit tud egyáltalán? Az állam komolyabb ügyeit? Egyes számítások szerint ő a második ember ebben a hazában.
Lázár és cselekedetei azonban nem tehetők önmagukban mérlegre, csak halmazban. Mert nem Lázárról van szó és nem Kósáról, aki ugyanazon a napon, voltaképpen ugyanolyan szituációban, ugyanúgy próbált meg elintézni egy látszólag piszlicsáré ügyet: válaszolnia kellett volna egy televízió riporterének távolról sem gyilkos szándékú kérdésére. Tájékoztatnia kellett volna a nyilvánosságot, azokat az embereket, akik őt oda küldték, ahol van. Ehelyett meghallván a kérdést, ami körülbelül azt tárgyazta, hogy a debreceni önkormányzat miért csak akkor tárgyalt a kórházzal az anyatejközpont (magyar anyák, haj!) újranyitásáról, amikor az anyák (a magyar anyák, haj!) fellázadtak. Kósa kilőtt, mint a vadászpuskagolyó, s hirtelen faképnél látszott hagyni a nyilvánosságot.
Ámde a debreceni polgármester nemcsak arrogáns, de csakúgy ostoba is, mint Lázár, ezért pár lépés után befékezett, jaj, mit csináltam, s rémületét levezetendő kioktatta gyorsan a tévést. E szavakkal: "Nem tudna valami olyan kérdést feltenni, amire pozitívan lehet válaszolni? Az fog történni, hogy én nem erre a kérdésre válaszolok egyáltalán. De azt nekem szabad. Ön azt kérdez, amit akar, én meg arra válaszolok, amire akarok."
Igen, bazmeg, az fog történni, te nagyon magyar! Tényleg úgy gondolja Magyarország második legnagyobb városának a polgármestere, a kormányzó kétharmados párt alelnöke, hogy csak arra a kérdésre válaszol, amire akar? Ja, gondolhatja, csak akkor mit keres azokban a székekben, amiket teleül?
Ugyanez a kérdés Lázár esetében is, és abban a két esetben is, ami egyazon napon bukott felszínre, mint ez a kettő. Hogyan merészeli minisztériuma pénzét a választói között elosztogatni a csendes szavú Navracsics miniszter? Hogy jut a miniszterelnök eszébe levezetni egy szerkesztőségi értekezletet egy újságnál, ami reményei szerint állami pénzből fizet majd tízszeres honoráriumokat a tejcsepegtető Cserpes úrnak, ha az meglát egy szépséges bibircsókot az út szélén, és megírja?
Amit felsoroltunk itt, az egy nap műve, egyetlenegyé, egy szerencsétlen hétfőé, amire jön a kedd, a szerda és a többiek. Így élünk Magyarországon. Pedig ez nem természetes. Nem így kell élni. Nem agresszív felfelé törleszkedő senkikre kell hagyni az országot, rendes embereket kell keresni.
