A szerk.

Észrevétlenül

A szerk.

Július 10-én, hétfő délután Vilniusban Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára, Erdoğan török elnök és Ulf Kristersson svéd miniszterelnök közös tájékoztatón jelentették be, hogy Törökország nem akadályozza tovább Svédország csatlakozását az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez: a török parlament, a Nagy Nemzetgyűlés július 27-ig jóváhagyja az új tag belépését. Hogyan jutottunk el idáig?

A svédek tavaly májusban kérték felvételüket, s ekkor Ankara elérkezettnek látta az időt néhány régi, Stockholmmal szemben felgyűlt sérelmének orvoslására. Svédországban úgy százezerre tehető a kurd bevándorlók száma, s erős a politikai jelenlétük is. Ha némi fedésben is, de többé-kevésbé háborítatlanul működhetett az országban a Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK, amelyet viszont Ankara (és egy rakás nyugati demokrácia, köztük Svédország is) terrorszervezetként tart számon. Svéd politikusok gyakran paroláznak olyan kurd aktivistákkal, akiket a török kormány, okkal vagy anélkül, PKK-vezetőnek gondol – s nem is okvetlenül a kurd ügy iránti szimpátia okán teszik ezt, hanem mert a svéd parlamentben több kurd származású képviselő is ül. Svédország ezen kívül számos, Törökországban körözött kurd aktivista kiadatását tagadta meg (többnyire jó okkal); s pár éve akadályozza a svédországi török fegyvervásárlásokat is. Anélkül, hogy állást kéne foglalnunk a kurd ügy – hogy ne mindjárt szeparatizmust emlegessünk – igazságosságának tárgyában, vagy felmentenénk a bármikori török kormányt a kurd kisebbség elleni időnkénti katonai fellépés, az elnyomás megannyi formájának ódiuma alól, annyit talán leszögezhetünk, hogy Ankarának a saját, akár legitim biztonsági érdekeinek fényében lehettek orvoslásra váró panaszai Svédországgal szemben.

Az elmúlt egy év során mind Ankara, mind Stockholm – nyilvánvalóan az Egyesült Államok éber tekintete alatt –komoly diplomáciai erőfeszítéseket és kölcsönös engedményeket tett a helyzet rendezése érdekében; s bár ez utóbbiak pontos mibenlétét egyelőre nincs módunk összegezni, azt jól lájuk, hogy a végén csak sikerült dűlőre jutniuk egymással. Jegyezzük meg még azt is: minden kicsit is tájékozott megfigyelő jól láthatta, hogy ez a probléma előbb-utóbb meg fogja magát oldani. A két fél (illetve három: a harmadik Finnország volt) már tavaly júniusban aláírta a mostani egyezség alapjául szolgáló memorandumot, s meggyőző tavaszi választási győzelme után Erdoğan is késznek mutatkozott az alkura.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk