Amikor széles körben közkedvelt földrészünk, Európa lakossága nekifutott a május végi európai parlamenti (EP-) választásnak, úgy tudtuk, hogy megválasztott képviselőink választják majd meg a mi nevünkben az Uniót a napi ügyekben irányító testület, az Európai Bizottság elnökét.
Mégpedig oly módon, hogy az EP-t alkotó frakciók (pártcsaládok) kiállítanak egy csúcsjelöltet, és ezek közül az EP egyet felterjeszt az Európai Tanácsnak (a kormány- és államfőkből álló grémiumnak), amely ezt a jelöltet jóváhagyja. Ez volt – lett volna – az ún. Spitzenkandidat szisztéma, amely az Alapszerződés 17(7) cikkének általánosan elfogadott értelmezésén nyugszik, s persze az EiT és az EP szívélyes együttműködésén, bölcs kompromisszumainak sorozatán.
A dolgok szépen mentek is a maguk medrében, egészen a legutóbbi időkig. Választott magának jelöltet az európai Szocialisták és Demokraták pártja (Frans Timmermans, a holland Munkáspárt versenyzője, exkülügyminiszter), az Európai Néppárt (Martin Weber, a német CSU favoritja) és a Macron-párttal feldúsított liberálisok is, az „Újítsuk meg Európát!” csapat is (Margrethe Vestager, a dán Szociálliberális Párt színeiben).
| ||
Az EP-választás után a legnagyobb frakció küldte volna a legfontosabb posztra – az EB elnökének – a maga jelöltjét, a többiről meg majd megállapodnak valahogy: az EP elnökéről maga az EP, az Európai Központi Bank elnökéről, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjéről és az EiT elnökéről pedig a Tanács – lehetőleg csomagban,
úgy, hogy mindenki, az összes nemzet, párt és pártszövetség elégedett legyen.
Mindez azonban már egy jó ideje eléggé cseppfolyósnak tűnt. Webert, a Néppárt üdvöskéjét a szocialisták és a liberálisok, de leginkább Macron francia elnök jó előre alkalmatlannak nyilvánították a legfontosabb közös intézmény vezetésére; meg is mondták előre, hogy nem fogják támogatni a jelölését.
Ennek dacára – és Angela Merkel inzisztálására – még a múlt hétfőn is őt küldte volna a posztra a Néppárt. Pár nap múlva – az után, hogy az oszakai G20 csúcson Merkel elbeszélgetett erről Macronnal, meg Ruttéval, a holland és Sanchezzel, a spanyol miniszterelnökkel – a német kancellár már megpendítette a másik csúcsjelölt, a szocialista Timmermans jelölését: ezt viszont a Néppárt azonnali lázadása tette pillanatokon belül lehetetlenné.
Elvégre miért adják át a legfontosabb posztot a szocialistáknak, ha ők nyerték a májusi választást?A Spitzenkandidat-szisztéma ügye ekkor már kezdett nagyon rosszul állni: és július 2-án, kedden este be is teljesedett a végzete. Webert a liberálisok buktatták meg, Timmermanst a Néppárt – a másik két csúcsjelölt (a Zöldek Ska Kellerje és Vestager) komolyan egy pillanatra sem jöhetett szóba.
| ||
Az Unió „kormányát”
Ursula von der Leyen, Merkel bizalmi embere,
a CDU oszlopos tagja, Németország első női hadügyminisztere fogja vezetni, anélkül, hogy az EP bármilyen beleszólást kapott volna a kiválasztásába. Csábító következtetés lenne, hogy mindez valójában Angela Merkel szándékai szerint alakult így. Hiszen akár úgy is értelmezhetjük a történteket, hogy ő futatta lukra – a posztra mellesleg tökéletesen alkalmatlannak tűnő – Webert, aztán Timmermanst is, hogy végül, mint afféle Frau Fortinbras, az ő embere lépjen színre, s lásson a hullák eltakarítása után a lendületes ügyintézéshez. (Külön bónusz a CSU beégetése és a német szocdemeknek okozott számos kellemetlenség.)
E tanulság levonásával azonban várnánk egy keveset – végül is Angela Merkel volt az, aki a végsőkig ragaszkodott a Spitzenkandidat-elvhez, és arról sincs semmilyen tudásunk, hogy módjában állt volna-e Weber helyett egy megfelelőbb jelöltet a Néppártra tukmálni. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy Emmanuel Macron, aki eléggé nagy hangon szeret Európa megújításáról, hovatovább föderalizálásáról szónokolni, nyíltan a Spitzenkandidat-szisztéma ellen ágált, különösebb indoklási szakasz nélkül – és Weber megbuktatásának, mely elsősorban az ő műve, valahogy épp ez lett a következménye.
Amely következménynek semmi okunk örülni.
Az, hogy a kormány- és államfőkből álló Tanács rovására mind több összeurópai döntési kompetencia vándoroljon az Európai Parlamenthez, remek gondolat volt; s az EP súlyának növekedése az európai államszövetség legitimációjának is jót tett volna.
Ehelyett az EP-t a Tanács most egyszerűen félretolta az útból, és visszatért a régi, a nemzetállami vezetők alkalmi megegyezésein alapuló káderpolitikához. (Miközben, persze, a Tanácsban ülő állam- és kormányfők is „legitimek”, hisz őket is demokratikus úton választották. Úgy értjük, már amelyiket.).
Az sem valószínű, hogy az új, von der Leyen vezette Bizottság nagyon más, „föderalistább”, vagy aktívabb európai politikát visz majd, mint elődje, a Jean-Claude Junckeré, vagy hogy tökösebben lép fel a szabadság és az emberi jogok kelet-európai ellenségeivel szemben, az európai értékek és Európai keleti polgárainak védelmében. (Már ha megválasztják, mert a jelöléshez még az Európai Parlamentnek is lesz egy-két szava.)
| ||
Elvégre ugyanannak a személynek az óriásira nőtt árnyéka lebeg majd a mostani és az előző Bizottság fölött – és ne tévedjünk, a magyar, a lengyel, a cseh demokrácia romlása Angela Merkel jóváhagyása, vagy legalább félrenézése nélkül nem fajulhatott volna idáig. (A formátumos Frans Timmermans, aki számos alkalommal felszólalt a magyar és a lengyel kormány önkényuralmi lépései ellen, épp ebben ígért változást, s ezért is rossz hír a bukása.
De faktum: nem ő, illetve a pártja nyert választást május végén.) És biztos méltányolnunk kéne azt, hogy ha rondán és méltatlanul is, ha a csúcsjelölti rendszer beáldozása árán is, de sikerült az európai intézményeket megmenteni, és hogy a közép pártjai a végén csak megegyeztek egymással. (Legalábbis kedd este úgy tűnik.) Európa fasiszta széle továbbra sem jutott befolyáshoz – az pedig, ha még ebben sem, és így sem sikerült volna dűlőre jutniuk egymással Európa vezetőinek, igazi katasztrófa lett volna, az Unió gyors hanyatlásának előjátéka. De valahogy mégsem tudunk tiszta szívből örülni.
