Mielőtt dacosan szembeszállunk az iszlám radikalizmussal, és megvédjük tőle a szólás szabadságát, tekintsük át: miről és kiről is beszélünk. Most sem lenne célszerű, ha kollektivista kategóriákban gondolkodnánk. Nem, ez még juszt sem a civilizációk összeütközése. Vagy legalábbis nem úgy. Nem vallásháború.
Azok a tüntetők, akik Londonban halált követelnek a gyaurokra, követségeket dúlnak fel más országokban, bár muszlimok, nem a muszlimok, úgy globálisan. Nem azt mondjuk tehát, hogy az "igazi" iszlámhoz semmi közük sincs, az iszlámból, mint minden komolyabb vallásból nyilván az egyik állítás épp úgy kiolvasható, mint annak az ellenkezője. Végső soron annak az eldöntése is ízlés, műveltség, temperamentum kérdése, hogy a katolicizmus az Szent Ferenc-e, vagy Szent Ágoston meg Torquemada, és láttunk mi már szelíd, jóságos kalugyereket épp úgy, mint a srebrenicai gyilkosokat megáldó pópákat. Ez a fajta vérszomj, a zabolátlan agresszió most éppenséggel az iszlám nyelvezetét, színét, rituáléit használja - régebben, Európában meg másét használta, nagyon régen a kereszténységét (a keresztes hadjárat sem volt egy babazsúr, már elnézést), később meg mindenféle pogány művallásokét. Ha ez a civilizációk összeütközése, akkor ez a két civilizáció leginkább a halálé meg az életé. Ami persze már önmagában is elég ijesztő. A halálkultusz, az élet mélységes megvetése és az öngyilkosságra való készség, ha egy egész kultúrát fertőz meg, szörnyű és sötét dolgokat produkál. A nácizmusnak is ez volt a veleje - s hogy ezt a negatív éthoszt milyen ál-metafizikai fundamentumra építik, hogy a "nemzet" vagy a "túlvilág" legitimálja-e a gyilkosságot, és teszi vonzóvá, a legmagasabb morális kötelességgé az öngyilkosságot, szempontunkból szinte mindegy is. Viva la muerte! - ezt most speciel a Hamász önkéntesei kiabálhatnák, de nem ők kiabálták először, hanem a falangisták 1936-ban (ezek a mélyen érző katolikus legények).
Az arról való gondolkodást persze, hogy ebből a halálkultuszból lehet-e világpolitikai tényező vagy egy nagyobbacska háború, nem spórolhatjuk meg. Hogy lehessen, ahhoz először is politikai hatalomra kéne szert tennie. Nos, lássuk be, ettől meglehetősen távol állunk: iráni atomprogram ide vagy oda, nem 1937-et írunk, amikor a világ egyik gazdasági nagyhatalma és a legerősebb államgépezettel és hadsereggel rendelkező országa készülődött a globális hódításra. Arról ugyanakkor nem sok lövésünk lehet, hogy az iszlámhívő egy, másfél milliárd emberből hányan szegődnének - tévedésből, meggyőződésből, tudatlanságból - egy ilyen ideológia támogatóivá. De az bizonyosnak tűnik, hogy az iszlámhitű populáción belül szerte a világon is sokan vannak olyanok, politikusok, értelmiségiek, papok, akik a maguk eszkö-zeivel megálljt parancsolnának a(z ön)pusztítás ösztönének. Ha a nyugati világ elveszti őket, nem lesz kivel szóba állni. És nélkülük úgysem megy senki semmire - innét, a szabad világból. Akkor csak a vallási köntösbe bújtatott totalitarizmus marad - ott. Pedig a totalitarizmus nem valami-féle fátuma ezeknek az országoknak sem. Hanem a politika legrosszabb fajtája. Õrizzük meg tehát a differenciálás képességét: ha már annyira büszkék vagyunk a felvilágosodás meg a ráció hagyományára. Nem kéne muszlimozni meg iszlámozni. Még a végén úgy maradunk, és akkor tényleg megnézhetjük magunkat.
