Szerencsére volt az ősz futballmágus nagy beszédének kevésbé felhős szakasza is, melyből megtudhatta ország-világ a jó hírt: az MLSZ megpályázza mind a Bajnokok Ligája, mind pedig az Európa Liga döntőjének rendezését. Ez tényleg nagyon jó hír, most sajnálhatjuk csak igazán, hogy nincs már Kupagyőztesek Európa Kupája (KEK), Vásárvárosok Kupája (VVK) és Közép-európai Kupa (KK), mert akkor most azokat is megpályázhatná a világ sportfővárosa. (A különböző nemzetközi labdarúgó főszerveknek a jó iránti legendás fogékonyságát ismerve bízvást kijelenthetjük, meg is kapnánk az összeset, az is lehet, hogy egyszerre.)
Ekkora nagy jó hír hallatán nem is érti az ember, min dúlta úgy fel magát a magyar foci (második) legnagyobb potentátja. S a „min” még csak hagyján, a végképp érthetetlen a „miért”. Miért rágott be Csányi? Tán hiányzott az órákról? Bokros teendői távol tartották az elmúlt években a magyar foci oly pezsgő és színes mindennapjaitól? Vagy beosztottai becsapták, eltakarták előle a lényeget, csak a szépet mutatták neki, s most rá kellett jönnie, hogy vannak itt hibák is?
De micsoda hibák? „Magyarországon mintha ostobák lennének a klub[ok] tulajdonosai. (…) Képzeljék el, 504 igazolt játékos, csapatonként 42, és az 504-ből az elmúlt szezonban 223 egyetlen percet sem játszott. Hát normális az az ember, aki megengedi, hogy ilyen kerettel dolgozzon az edző meg a klub, akkor, amikor pénzügyi gondok vannak?” Tehát a tulajdonosok a focistáik majd’ felét a dús fizetésük dacára parlagon hevertetik, vélelmezhetően azért, mert ostobák. Anélkül, hogy hirtelen névsorolvasást tartanánk a magyar labdarúgás élvonalának klubtulajdonosait megidézve, nyugodtan védelmükre kelhetünk a meg nem nevezetteknek: dehogy ostobák! Inkább végtelenül cinikus gazembereknek neveznénk őket, akik pontosan tudják, hogy valami végletesen károsodott, torzult akarat milliárdszámra önti a közpénzt (ja, bocs, a taotámogatást) az egyébként a nézőket piszkosul nem érdeklő, nemzetközi szinten a nevetségességig eredménytelen magyar élfociba, de olyan lendülettel, hogy akkor is marad belőle, ha azt, amit már utálnak hazavinni belőle, egyszerűen kiöntik az ablakon. Csányi sirámainak e passzusához tán még annyit lehetne hozzáfűzni, hogy az utóbbi napokban sajtószerte közepes ismertséget szerző ukrán focista (nem, nem a fénykorát érő Oleg Blohin, még kevésbé a fénykorát élő Andrij Sevcsenko, hanem valaki, akinek hirtelen nem jut eszünkbe a neve) havonta 40 ezer eurót, tehát kicsit több mint 13 millió forintot keres majd a Mol Vidinél egy hónapban. Egy hónapban. Na, jó, ő egy ilyen helyi szintű sztár, a feszt csak pihentetett kétballábasok nyilván beérik ennek felivel-harmadával.
S ha már a számok hímes mezejére tévedtünk, nézzük, mitől van még úgy oda Magyarország (második) leggazdagabb embere, Csányi Sándor. Az elmúlt évben 46,4 milliárd forint taopénz landolt a magyar fociban, ebből 6,8 milliárd az MLSZ-hez figyelt be, egyébként meg, mióta kézbe vették a magyar foci dolgait, „334 milliárdból 31 stadion került átadásra”. Csak az bolond kerek e világon, aki ezt azonnal nem váltja át lélegeztetőgépekre.
Csányi a maga módján ugyanezt teszi: „Ez így egyszerűen nem mehet tovább! Dobjuk ki a pénzt az ablakon. Akkor legalább menjünk el havonta egyszer vacsorázni a küldöttgyűléssel, annak is több értelme van. Ennek a pénznek a nagy részét külföldiek viszik haza.” Bár az utolsó mondat igazságtartalmával szemben merülhetnek fel kétségek, a többi stimmel. Csányi látja megoldását annak a problémahalmaznak, mely az ő elnöksége alatt vált olyanná, ami már „nem mehet tovább”. Tényleg, menjenek el a sunyiba vacsorázni valahová, havonta egyszer, az ország állja a cechhet, kispörkölt, kisfröccsök, s a többivel ne törődjenek, hagyják a fenébe az egészet! Amúgy is csak egy torzult tudat hagymázas tébolya ez az egész: a világ sportfővárosa meg a legendás magyar foci.
