A szerk.

Gyűlölünk

A szerk.

Pedig milyen jól kezdődött a hétfői nagy meccs: bevonultak a nagyurak.

Orbán Viktor és családjának azon része, amelyik közismerten a saját (arany)lábán áll. Mészáros Lőrinc, aki önerejéből lett a leggazdagabb magyar. Csányi Sándor, aki leggazdagabb magyarból lett – hacsak nem önerejéből ő is – a második leggazdagabb magyar. Hernádi Zsolt, a Mol, meglehet, most épp nem világszerte körözött vezére. Varga Mihály pénzügyminiszter (neki most mintha kicsit jobban kéne pedálozni, nyilván sajnálta, hogy nem lehet egyszerre két meccsen). S bevonult még Kövér László is, illetve kollégája, a magát poszt-nácinak valló szlovák náci párt vezetője, Andrej Danko, aki legutóbb házelnökként személyesen felügyelte, hogy nagyobb legyen a szlovák nemzeti zászlórúd, mint a magyar, de nyugodtan nevezhetjük a – kifejezetten a helyi magyarok ellen kiszabott – szlovák himnusztörvény atyjának is. Itt persze jól megfértek egy gyékényen, Orbán jobbján Danko, balján Schmitt Pál – két közismert diplomatolvaj.

Apropó, himnusz atyja: jól is folytatódott minden. A magyar közönség (saját nevén: a Fekete sereg) úgy szétfütyülte a szlovák himnuszt, mint annak a rendje, pompásan látszott a tévében is (mondhatni látta ország-világ), hogy a szegény hülye szlovák játékosok csak tekergetik a nyakukat, nézik, hogy mi van itt, hol a himnuszuk, volt, amelyik megpróbálta énekelni, de mivel nem hallotta a zenét, bele is sült hamarosan. A sereg (Előttetek az Európa-bajnokság, mögöttetek „Christiano homosexuál”) teli tüdővel fütyül, hogy aztán a meccs alatt átváltson kedélyes szlovákozásra: „Utálunk, szar Szlovákia!” rigmus. „Idősebb vagyok, mint Szlovákia” feliratú pólók. Aztán szépen kikaptunk. Először az agy mondta fel szolgálatot, s vált az elején még csak-csak kihüvelyezhető taktika teljes tanácstalansággá, aztán a láb is felmondta, a meccs végére már csak lézengtek legjobbjaink. Rúgtunk egy gólt, persze pontrúgásból – ez volt a második, amit sikerült Szlovákia fennállása óta. Hat meccs, négy vereség, nulla győzelem. De ez azért van, mert csalt a bíró, oda is ment hozzá az egyik magyar fiú, hogy erre felhívja szerényen a figyelmét, hát nem kiállította azt is, biztos azért, nehogy kiegyetlenítsünk az öltözőben. S ebbe a csalóbírózásba még az olasz tréner is beszállt, mert már ő is magyar. S mi gyűlöljük a bírókat, mert csalnak ellenünk, gyűlöljük a szlovákokat, mert elvernek mindig, s a zászlórúdjuk is nagyobb, gyűlöljük a románokat, mert fütyülnek a magyar himnusz alatt, gyűlölünk mindenkit. Ki is van írva az új kirakatcsapat, a Fradi meccsein transzparensre, lehet ilyen fekete pólót kapni a szurkolói boltban, s ez Orbán Viktor focijának eszmei mondanivalója is. Meg az országának.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.