A szerk.

Ha szólít a papság

A szerk.

Úgy jöttek egymás után, hogy pártház, tanácsháza, általános iskola, szemben a Rákóczi úton tejivó, és a sarkon a virágüzlet meg az újságos, aztán a híres Lenin-szobor, amint keze a vasmű főbejáratára mutat.

1972 novemberének utolsó napja hideg, de tiszta időt hozott, a gyerekek sál, sapka, nagykabát összeállításban mentek iskolába. Ezért már be sem csengettek a nagyszünetről, mindenki ment öltözködni, s az udvaron várták a hírt, hogy mikor kell kimenni - fegyelmezetten, rendezett sorokban - az utcára; csend, akit meghallok fecsegni, megy az igazgató elé! Csak akkor mondták meg, hogy mi lesz, amikor már indulni kellett: Kádár elvtárs megmutatja Brezsnyev elvtársnak a Csepel Vas- és Fémműveket, s iskolánkat az megtiszteltetés érte, hogy a gépkocsioszlopuk itt halad el mielőttünk (próbált volna máshol, hisz csak a Lang Kálmán utca sarkán darvadozó Zöld Takony italbolton keresztül mehetett volna még). Ha jönnek a Csajkák, integessetek, aki nem integet, szorul! Akinek szerencséje van, láthatja Brezsnyev elvtársat! Vagy a Fock Jenőt.

Szombaton Budapesten, a Szent István-bazilika előtt celebráltak szentmisét a boldoggá avatott Sándor István tiszteletére (nevezett nem tévesztendő össze a Papával). A pápát Angelo Amato bíboros képviselte, de megjelent az ünnepségen Áder János államfő, Kövér László házelnök és a miniszterelnök képviseletében a hitvese; először arra gyanakodtunk, hogy Orbán a szinte azonos időben rendezett Videoton-Puskás Akadémia-futballmeccs miatt fordított hátat a papságnak, de nem az ádáz derbi, hanem az indiai küldetés tartotta távol vezetőnket. A misén szép beszédet mondott Erdő Péter bíboros, melyben kiemelte, hogy koncepciós per, hamis vádak, halálos ítélet, kivégzés. Az egybegyűltek beszédét nagy tetszéssel fogadták, azonképpen a megemlékezés többi részét is. Ámen.

Azaz mégsem egészen, mert van itt egy aprócska zavaró momentum. Az tudniillik, hogy egyes sötétben bujkáló sajtóorgánumok szerint nem volt annyira osztatlan az a figyelem a bazilika előtt. Így ír például az index.hu: "A misén nagyon sok, a szaléziakhoz tartozó iskola tanulója vett részt, a rend ugyanis kötelezővé tette az összes diáknak a megjelenést. Ha a gyerekek meglátták magukat az óriási kivetítőn, lelkesen integettek és mutogattak, volt East Coast, West Coast, ördögvilla is."

Yo, man, mindezzel meg csak az a baj, hogy a derék szaléziak például a múlt hónapban vették át a Számalk szakközépiskolát, kábé azzal, hogy dehogy bántjuk mi az iskola eddig jól bevált rendszerét. De egyáltalán, milyen tempó ez már, csóró diák augusztusban beiratkozik egy normális iskolába, azt még bele sem bújik az iskolaköpenybe, máris nyakán a papság, hogy menjél ünnepelni a térre a mártírunkat, sztárvendégekkel, mert különben igazolatlan napot leszünk kénytelenek bevésni neked, amibe nyilván belehasadna a keresztényi szívünk. A szombati miséért hiányzást.

S akkor innen nem is kell folytatni a történetet, úgy folytatja az magát, mint a pinty! Most a mártírért megtartott misére kötelező elmenni, holnap a másik - sima - misére, bárminő egyházi rendezvényre. Minden szerencsétlen diáknak, akit odavetett a balsorsa, s van olyan megátalkodott, hogy el akarja végezni, amit egyszer elkezdett. Elkezdett, ne adj' isten abban a tudatban, hogy tanulni megy, nem vattának a papság bulijaira. S esetleg tapsolni sem akart feltétlenül az állami mezben felsorakozott majdnem teljesen komplett Fidesz-vezérkarnak (+nej).

Summa summarum az az ördögvilla a legkevesebb, amit a tisztelt és ájtatos egybegyűltek megérdemelnek. A bevezetőnkben felidézett történet pedig nem is tudjuk, miről jutott az eszünkbe.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.