A szerk.

Hulot úr visszatér

A szerk.

Már csak hármat kell aludnunk, s ismét miniszterelnök úr társaságában vághatunk neki a szokásos tűzijátéknak. Nem, egyelőre még nem a letöltött szabadság tiszteletére robbannak a főváros fölött a petárdák, s a vizes vébét sem játsszák újra, noha igény nyilván lenne rá.

A miniszterelnöki visszatérésben az a jó, hogy tudjuk, mindenki tudhatja, hogy hová tér vissza Orbán Viktor. A kormánylapok nyilván ki is szerkesztik a kellő időben, Havasi Bertalan közleményt ad ki, Balog Zoltán nyilatkozik róla, mert nincsen abban semmi titok: Orbán Viktor szabadsága letöltésével Magyarországra (!) érkezik. Teszi ezt annak ellenére is, hogy Magyarországon bizony nagyon is könnyen elképzelhető, hogy „felkeresik őt a rajongói”, vagy éppenséggel „a politikájának ellenzői”, miként azt Kiszelly Zoltán, a kormányhoz közel álló Századvég politológusa még az össznépi találgatások idején (hová is utazhatott Orbán Viktor) oly éleslátóan feltételezte.

Rögzítsük gyorsan, hogy alapjáraton érdekelné a fenét, hol is nyaral a miniszterelnök, csakhogy egy demokratikus országban ez igen­is a közre tartozik: tudom, hogy hol nyaral, valami szép helyen, s már nem is érdekel. Ha viszont nem tudom, igenis érdekel, hogy mi oka van titkolni. De tudjuk, hogy Magyarországon már jó ideje elment az alapjárat. Mert ha itt lenne, akkor úgy lenne, hogy a szóvivő bejelenti, hogy a miniszterelnök szabadságra vonult, itt lesz ettől eddig, várjuk nagyon vissza, csókolom. A miniszterelnök meg posztolgatna a Facebookon idilli fotókat magáról, ahogy bércre hág és völgybe száll, eteti a Szent Márk tér oroszlánjait, prücsköt herél az Édes Erdélyországban, miegymás. Ahogy azzal korábban tényleg próbálkozott is, de feltehetően kevés sikerrel, ha most ilyen látványosan lehasadt róla. Emlékszünk a mljeti szállásadójával kieszközölt fotózkodásra éppúgy, mint a felcsúti ingben-gatyában lőtt életképre. Nem jött be, ne erőltessük: elmentem nyaralni, közötök?

Nos, a közünket mi sem bizonyítja jobban, mint maga az elhallgatás. Miért nem publikus ez? Miért nem, ha innen már csak a feltételezések színes forgatagáé a játszótér, melyek az elmúlt két és fél hét során nem is maradtak el?

Van-e köze ahhoz a magyar nyilvánosságnak, hogy adott esetben Putyin elnök valamelyik dácsájában ejtőzik Orbán Viktor, s a házi­gazda két medvés fotó között beugrik hozzá eligazítást tartani? Van-e köze ahhoz a magyar nyilvánosságnak, hogy Orbán Viktor boldogult Pharaon valamelyik jachtján lazít, míg a szomszéd kajütben az elhunyt örökségét számolgatja valaki? Van-e köze ahhoz a magyar nyilvánosságnak, hogy Orbán Viktor valami kies szanatóriumban próbálja leküzdeni folyamatos nyakkendő-igazgatási, zsebbaszkurálási és nyelvöltögetési késztetését? Ezek a leggyakrabban hallott feltételezések. Még az is lehet, hogy teljesen légből kapottak. S a miniszterelnök úgy nyaral, mint egy polgár, vagy úgy nyaral, mint egy rendes miniszterelnök, akitől épp csak annyi különbözteti meg, hogy ő titkolja.

Persze, nyilvánvalóan magában a gesztusban jelenik meg a választott megoldás értelme, s a mögötte húzódó szándék is, hogy miért épp az elhallgatást tartja helyesnek a kormányzat. Nos, nem csupán azért, mert tapasztalataik szerint megtehetik, hanem főként azért, mert Magyarország miniszterelnöke az év háromszáznegyvenöt másik napján sem viselkedik különbül: ez a praxis. Tesszük, amit teszünk, utána, amit lehet, letagadunk, ami pedig kiderül, azt megpróbáljuk elhazudni. Ez az Orbán-rendszer viszonya a magyar nyilvánossággal: nincs vele beszélő viszonyban – meg is van rá minden oka.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.