Annak a részletezésébe, hogy a Momentum valójában micsoda és mit akar, sajnos nem áll módunkban belemenni, értjük ezalatt azt, hogy fogalmunk sincs arról, hogy mi az új formáció – ódivatú kifejezéssel élve – programja, milyen szakpolitikákat tartana kívánatosnak ilyen vagy olyan, esetleg amolyan területeken, s ebből milyen általános haladási irány körvonalazódna, hogy az jobbra visz-e vagy balra. Vajon megtartaná-e a kormányhatalom akár részleges birtokában a párt a különadókat meg a közmunkát, s ha nem, milyen más költségvetési bevételi forrásokat és milyen szociálpolitikát képzelne el? Milyen felsőoktatást látna a legjobbnak (fizetőset vagy nem, és mennyit és kinek kéne fizetni), hogyan óhajtana fellépni a közoktatásban az egyházak szerepének növekedése meg a szegregáció ellen (ha egyáltalán)? Milyen önkormányzati rendszert, közösségi közlekedést, egészségügyet szeretne? Egy- vagy több-biztosítós rendszert, és milyen alapcsomaggal? Jobbos-e vagy balos a Momentum? Egyik sem? Mindezekre pedig, gyanítjuk, azért nem tudunk megfelelni, mert néhány közhelyen kívül a Momentum sem tudja a válaszokat. Reménykedni pedig csak abban lehet, hogy legalább a kérdéseket feltették maguknak, és az október közepére hirdetett dátumig megbirkóznak a legalább részleges, elnagyolt válaszadás kétségkívül embert próbáló feladatával.
Addig viszont annyit biztosan állíthatunk, hogy fenti döntésével a Momentum legalább félig kiszállt a 2018-as választási versenyből. Azt ugyanis, hogy egyéni körzetben önállóan, a fideszes és a többi ellenzéki jelölttel szemben akár egyetlen mandátumot is szerezzenek, annyira nehéz most, cirka hét hónappal a választás előtt elképzelni, hogy nekünk például nem is sikerült. A másik lehetőség a többi ellenzéki párttal (minddel, esetleg valamely kombinációjukkal, netán csak az LMP-vel) koordinált indulás lett volna, ám ezt is elvetették, merthogy ez is túlságosan közel mutatta volna a Momentumot a lúzernek tartott (mármint a Momentum által lúzernek tartott) formációkhoz. (Legalábbis az Index vonatkozó tudósítása szerint ez a megfontolás is elővezette magát a döntés meghozatalakor.)
De ez tulajdonképpen részletkérdés; a lényeg, hogy a Momentum aligha fog egyéni helyeket szerezni, s mert ezzel nyilván ők is tisztában vannak, arra tippelnénk: abból indultak ki, az volt az alapfeltételezésük, az analízisük arkhimédészi pontja, hogy a 2018-as választást halálbiztosan a Fidesz fogja nyerni. (Fekete-Győr András ezt egyszer expressis verbis ki is mondta, aztán kicsit visszavonta, de most visszatértünk az A1-es mezőbe.) Nekik pedig most annyi lenne a feladatuk – mivel az Orbán-rezsimet senki nem fogja elküldeni –, hogy listán bejussanak a parlamentbe, megkapaszkodjanak valahogy, szépen virítsanak a 2019-es önkormányzati választáson, és aztán kivárják, hogy a Fidesz mostani ellenzéke szétporladjon (beleértve ebbe talán a szocialista pártot is); s ehhez az utolsó, döntő lökést épp a 2018-as bukta fogja megadni. A cél számukra tehát nem 2018, hanem 2022, esetleg 2026. Sőt, a 2018-as választásig vezető, most választott út és stratégia – jobbról, a padkán előzni az ellenzéket – éppenséggel a 2022-es győzelem útját kövezi ki. A Momentum-káderek még 2026-ban is fiatal emberek lesznek, 40 körül járnak majd, idejük van, tejük van, ráérnek. (És ha a szocpárt speciel nem szívódik fel 2018 után sem, az sem tragédia: a megszűnő kis pártok szavazóinak besöprése, plusz az apró már bőven elég lehet valamire.)
Ezen az okoskodáson anélkül is lehetne fogást találni, hogy rögtön Fidesz-ügynököknek gondolná valaki ezeket a fiatalembereket. (Mely vádat – ellenzéki oldalról – nyilván jó párszor fogjuk hallani az elkövetkező hónapokban, miközben a kormánypropaganda legalábbis kímélni fogja őket.) Ha ne adj’ isten lesz egy, két, három egyéni körzet 2018-ban, ahol pár száz momentumos szavazaton múlik az ellenzéki jelölt győzelme, és például ezen az egy, két, három mandátumon áll vagy bukik a Fidesz kétharmada vagy abszolút többsége, nos, akkor a különcködés visszamenőleg egyáltalán nem fogja jó színben mutatni a pártot. Továbbá. A mostani kampányban a Momentumnak az ellenzéki pártokat is muszáj lesz támadnia, beleértve ebbe az erős komcsizást is. Azt fogják hajtogatni, hogy Orbán-rendszer pfuj, pfuj, pfuj, de hát az ellenzéke se jobb nála, az is pfuj, pfuj, pfuj – az ilyen szövegeket pedig mintha Rogán Antal vetné papírra, miután Habony-gombolyaggal játszó Finkelstein-cicával álmodik. Valamint: mintha ugyanezzel a pályával próbálkozott volna az LMP is, és hát, with all due respect, az áttörés még várat magára.
De az is világos, hogy a 2018-as kormányváltás, pontosabban a Jobbikon kívüli ellenzék sikerének sine qua non-ja az, hogy egyetlen ilyen alternatíva szerepeljen az étlapon – a szétforgácsolt, egymást is gyalázó demokratikus ellenzéki pártok nemcsak azért tesznek maguknak keresztbe, mert egymástól pumpálják ide s oda a biztos ellenzéki szavazókat, de azért is, mert eleve, a létükkel, minden mozdulatukkal a kilátástalanságot árasztják. Márpedig ez az egyetlen, legalább valamiféle közös minimumot felmutatni képes alternatív erő kétféleképpen keletkezhet meg. Vagy valami iszonyatosan bonyolult, sokszereplős, és iszonyatosan bonyolult, egymással összefüggő és egymást feltételező alkuk sorozatából összeálló választási szövetség révén (amely ráadásul csak egyetlen aktusra, az Orbán-rezsim elűzésére szól), vagy pedig úgy, hogy az egyik párt kiüti, esetleg felfalja az összes többit. Az előbbivel talán már senki sem, az utóbbival Botka László próbálkozik.
És valóban, a Momentumról alig tudunk valamit, valamiféle centrista izének néz ki, de ezenkívül se kép, se hang, és ez speciel elég lehangoló; némely tagjuk ráadásul hajlamos az ízetlen komcsizásra, a 2010 előtti és utáni világ ostoba összemosására. De azt, hogy a párt a politikai hatalom demokratikus megszerzésének mindkét, fent vázolt útját ma elképzelhetetlennek tartja, vagy legalábbis olyannak, amely nem tőlük függ, és amelyre befolyásuk sincs, s ezért most, tekintetüket a jövőre szegezve, inkább távolabb lépnének az egymást taposó mezőnytől, aligha hányhatja bárki a szemükre. Ha rosszul mérték fel saját erőiket, valamint a rajtuk kívül eső ellenzék és az ország állapotát, annak az árát ők fogják megfizetni úgyis.
