A szokásos, ciklikus ügymenet: a kormányok a négyéves periódus első felében jellemzően tojnak az idősekre, a végén viszont a csillagokat is lefejelik értük. Korosabb polgártársaink aligha felejtik el Horn Gyula legendás bejelentését a 65 év fölöttiek ingyenes reptetéséről; erről utóbb mindenféle magyarázat született – például hogy a miniszterelnök, hát, kicsit piás volt épp, és ezért összekeverte a Malévet a Maharttal –, a helyzet azonban az, hogy a közlést több egyeztetés is megelőzte az érintettekkel. (Aztán valaki észbe kaphatott, mert ebből végül semmi nem lett – ellenben az ingyen BKV-zásból igen, ami tovább súlyosbította a cég eladósodottságát.) Hát Orbán Viktor 2006-os ígérete a 14. havi nyugdíjról megvan? Igaz, Orbán a maga trükkös módján mindezt a gazdaság felfutásától tette függővé, de afelől egy pillanatig sem hagyott kétséget, hogy amennyiben ő kormányoz, a gazdaság úgy felfut, hogy ihaj.
A legszebb persze Medgyessy Péter 2002-es 100 napos programja volt, amelynek keretében bevezetni tervezték a 13. havi nyugdíjat, és a választási győzelem utánra belengettek egy egyszeri 19 ezer forintos „kompenzációt” is. (Az orbáni nyugdíjpolitika ennyit húzott ki úgymond a nagyik zsebéből.) Medgyessy kormányra kerülve betartotta az ígéretét, a pénzügyi következmények ismertek, amiként a politikaiak is. (Az intézkedést a költségvetés gyatra helyzete miatt hét év múltán Bajnai Gordonnak kellett visszavonni, ami nyilván szavazóbarát lépés volt az általános választások előtt.)
Orbán Viktor megtanulta a leckét. A Fidesz számára katasztrofális eredményt hozó 1994-es választás előtt a párt egyedüliként mert tisztességes álláspontot képviselni az akkor ellenzéki MSZP kampányízű nyugdíjemelési javaslatával szemben. A tanulási folyamat rögtön a kudarc után megkezdődött: a Fidesz nevében Illés Zoltán követte meg a nyugdíjas-társadalmat. 2002-ben Orbánék a váratlan vereséget a kannás bort vedelő panelprolik mellett a nyugdíjasoknak beígért 19 ezer forinttal és 13. havi nyugdíjjal magyarázták. A tanulságot ebből is levonták.
A 2002-es egyszeri apanázs közel 60 milliárddal terhelte meg az államháztartást – a Fidesz másfél évtized múltán nagyjából ugyanennyit kínál a nyugdíjasok voksaiért. Átlag 20 ezer forintokról van szó; és pontosan tudjuk, hogy ez az összeg milliónyi szerencsétlen idős embernek igenis segítség. Kit érdekeltek akkor, és kit érdekelnek most a racionális megfontolások? Hogy értelmes politikával ennél jobban és hatékonyabban is támogatni lehetne őket? Ugyan. A szavazatok lehetőség szerinti maximalizálása az, ami fontos. Mert az a politika. Legalábbis Magyarországon.
A 65 év fölöttiek árfolyama tizenöt év után is 20 ezer forint/fő/kormányzati ciklus. Nesztek, ennyit értek nekünk, uzsgyi a szavazófülkébe. A megalázottak pedig újra meg újra megköszönik, és fegyelmezetten leszavaznak.
