A szerk.

Itt járt Merkel

A szerk.

Mit mondhatott Angela Merkel a színfalak mögött Orbán Viktornak, s mit felelt neki a magyar kormányfő?

Beáll-e Orbán a sorba, hogy Putyint móresre tanítsák a szankciókkal? Ki tudja? A készülő német nagyberuházásokról szóló, lapzártánkkor szivárgó pletykák valóságtartalmára erős kétellyel tekintünk, ha mi lennénk a kormányzat, pont ilyeneket eregetnénk fel, már csak azért is, hogy kompromittáljuk a német felet: lám, civilekről, demokráciáról meg pluralizmusról prédikál, de csak a pénz után szalad az is. Pénz beszél, kutya ugat.

Ami a színfalak előtt történt, arról is az látható, hogy a német kancellár a saját ügyeit nyomatta. Orbán után Merkel ellátogatott a német szövetségi állam és két német Land, valamint Ausztria által alapított magánegyetemre, ami egyébként a klasszikus német konzervativizmus itteni intellektuális lerakata; találkozott a német ipar képviselőivel, és elment a Dohány utcai zsinagógába, ahol a magyarországi zsidó egyházak vezetőinek társaságában táplálékot vett magához. Az első két helyszínen mintha otthon lett volna; míg a mindenféle rendű és rangú izraelitákkal elköltött est­ebéd volt Merkel magyarországi programjai közül talán a leginvenciózusabb. E gesztussal a kancellár – tudatában a mindenkori német kormányok különleges felelősségének – azokkal fejezte ki a szolidaritását, akiket a német megszállási emlékmű megalázott, és akik felmenőinek a múltját, haláluk körülményeit a jelen magyar kormány azzal a nyomorult szoborral meg akarja hamisítani. Elég perverz, hogy a magyarországi holokauszt emlékezetének tisztaságát a magyar kormánnyal szemben épp a német állam őrzi.

De ez azért elég sovány. A kancellár, úgy is mint a legbefolyásosabb uniós politikus, még sok módon nyomatékosíthatta volna kifogá­sait. Legalább beszélhetett volna a korrupcióról, a fideszes elit és a kormányfő környezetének rohamos gazdagodása mégiscsak uniós források megkaparintásával zajlik. Ha a civil aktivizmust olyan fontosnak tartja, talán közvetlenül is találkozhatott volna azokkal a szervezetekkel, amelyeket a kormány hosszú hónapok óta vegzál, annyi szolidaritást ők is érdemeltek ­volna, mint a zsidók. Az sem volt túl jó válasz, amit Merkel az Andrássy Egyetemen a szólás­szabadság tárgyában feltett kérdésre adott, miszerint ő nem tudja. Mibe tartott volna megtudnia? És még mindig csak gesztusokról, szavakról beszélünk, nem valós politikai lépésekről.

Ehhez képest volt az a közös sajtótájékoz­tató, amin a két fél alig nézett egymásra – a kimért udvariaskodás jól láthatóan valódi feszültségeket volt hivatva elfedni. Merkel Ukrajna megsegítéséről beszélt és az egységes uniós energiapiacról, az Európát keresztül-kasul szövő csőrendszerről, az orosz gázmonopólium hatalmát korlátozó közös európai akcióról. Orbán Ukrajnát sokatmondóan ignorálta, és azt hangsúlyozta, hogy orosz gáz nélkül megáll az élet Magyarországon – ez vajon csak kármentés volt, és Orbán már beadta a derekát, vagy annak a vitának a nyilvános folytatása, ami négyszemközt is lezáratlan maradt? Majd kiderül a Putyin-vizit utáni sajtó­tájékoztatón. Tegyük hozzá azt is, hogy ha Stephan Löwenstein német újságíró nem dobja be az illiberális demokráciára vonatkozó kérdést, az esemény végképp unalomba fullad. Így viszont Orbán lehetőséget kapott arra, hogy Merkel jelenlétében, sőt vele szemben védje meg az illiberális államot, valójában a szabadságjogokat és a demokratikus ellenőrzési mechanizmusokat korlátozó kormányzási módszerét. Mindenki eljátszotta a saját szerepét: Merkel csöndesen undorodott, Orbán meg újabb jó pontokat gyűjthetett a sajátjai előtt. Még a legnagyobb hatalmú európai politikusnak is beszól!

Kormányképes és a kormányzáshoz szükséges választói támogatást megszerezni képes ellenzék nélkül Merkelnek Orbánnal kell zöld­ágra vergődnie, ővele kell megértetnie, hogy Magyarország nem játszható át az oroszoknak. Ha ehhez a szomorú tényhez mérjük azt, amit Budapesten mondott és tett, a maga szempontjából bizonyára elment a falig.

De minek kellett ezért idejönni?

Neked ajánljuk

Meghalt Schlecht Csaba

  • narancs.hu

A Lánchíd Rádió és a Magyar Nemzet egykori főszerkesztője, Simicska Lajos jobbkeze, a Kaya Ibrahim-ügy központi figurája 63 éves volt.