A szerk.

Jön Trump!

A szerk.

E lapszámunk megjelenését követő napon, január 20-án iktatják be Donald J. Trumpot. Mi lesz? Nem is az, hogy mi lesz Amerikában, mert azért sírjon az ő anyukájuk – de mi lesz mindenki mással? A világgal?

Az egyik lehetséges kifutás szerint az új elnök mégsem csinál majd nagy felfordulást, sem otthon, sem a nagyvilágban. Ha lennének is ön- és közveszélyes ötletei, a kongresszus, a szenátus, a kormányzati apparátus és a nyilvánosság lenyesegeti ezeket, és kordában tartja zabolázatlan személyiségét. Trump, mivel másképp nem tud, kénytelen lesz a törvényhozás közreműködésével és a bürokrácián keresztül kormányozni (s mivel a bürokrácia szigorú szabályok szerint működik, az is egyfajta demokratikus szűrő és balansz). Ha Trump változást akar, akkor azt csak mások segítségével és a rendszeren keresztül viheti véghez: ez pedig egyfajta természetes védelem az elnök netán szélsőséges extravaganciáival – de mondjuk ki, az autokráciával szemben.

Ennélfogva Trump elnöksége nem lesz rosszabb annál, amit a kormányába kiszemelt csapat track recordja sejtet, és amit a republikánus többségű szenátus és kongresszus előrevetít. Igen, lehet, hogy megfütyülik az egészségbiztosítást, lehet, hogy lezüllesztik a közoktatást, és közben borzalmas szövegeket is fognak nyomni, hogy az eszementen üzletbarát személyi állomány természetes mozgása tovább mélyíti majd a társadalmi egyenlőtlenségeket – de hát mit lehet tenni, ilyen egy republikánus kormányzat. Az alkotmányos berendezkedés nem sérül, csak a politika változik; az inga most épp erre leng. Ami pedig az Egyesült Államok külpolitikáját illeti: meglehet, Trumpnak vannak furcsa fantazmagóriái arról, hogy hogyan kötne szövetséget Putyinnal Kína megrendszabályozására, s hogy ezért mi mindent engedne meg neki, például szűkebb tájhazánkban – de ettől is lesz, aki eltántorítsa. Némi reménysugár, hogy egyes fontos posztokra kiszemelt jelöltjei a kongresszusi meghallgatásokon (Mattis leendő hadügyminiszter, de még Rex Tillerson külügyminiszter is) többé-kevésbé elutasítólag nyilatkoztak a Putyin-nyalogatásról, a dolgokat többé-kevésbé a nevükön nevezték, s szolid tájékozottságot árultak el mindenféle világpolitikai részletkérdésekben is. Ehhez még azt tehetnénk hozzá, hogy 2008 táján Obama elnök is barátkozott volna erősen Moszkvával, tehát az az illúzió, hogy a konfliktusok hátterében csak kellőképpen ki nem beszélt félreértések állnak, nem republikánus vagy trumpista előjog. Igaz, ez már akkor is méretes és következményeiben szinte felmérhetetlenül káros ostobaság volt.

Van azonban, sajnos vagy nem sajnos, egy másik kimenetünk is. A republikánus establishmentnek, legyen szó akár a törvényhozási képviselőkről, akár a kormányzatról, nincs esélye Trumppal szemben. Szépen, sorban irányba fognak állni, bármi is legyen az irány, hisz nekik – egyenként és szervezetként, a pártnak – a konfliktus eszkalálódásával több a veszítenivalójuk, mint Trumpnak. A gyáva nyúl játékból csak az elnök jöhet ki győztesen. S valóban, Trump az előválasztási kampányban bőségesen bizonyította, hogy képes leszalámizni a pártot (elvben a saját pártját), a megmaradt darabokat pedig felőrölni. A november 8-ig masszívan antitrumpista republikánus derékhad megtanulta a leckét, és nem is akar majd szembemenni Trumppal. A külpolitikában pedig nem is bírna, hisz az amúgy is jószerivel elnöki privilégium.

Innentől kezdve pedig a legtöbb, amit tehetünk, hogy komolyan vesszük Trump önkezével és önszájával elkövetett üzeneteit és az azokból kitűnő preferenciáit. Nem mintha ezek a mondások és Twitter-posztok valamiféle konzisztens rendszerré állnának össze – de a NATO szapulása, az unió diffamálása és a Brexit dicsőítése, a leplezetlen rokonszenv Putyin és az európai nacionalista jobboldali vezetők iránt, a szabadkereskedelem, a bevándorlás, Kína és a muszlimok címére eleresztett átkok – nem sok jót sejtetnek. Mindez, meg a befelé forduló, bezárkózó amerikai nacionalizmus felkorbácsolása még a legjobb esetben is valamiféle szuperizolacionizmust vetít előre: annak pedig nem szokott jó vége lenni, nota bene, Amerika számára sem. A legkevesebb, amivel számolnunk lehet, a globális balkanizálódás: s az sem lenne vigasz, hogy az amerikai külpolitika ezen irányváltása, s vele a világ romlása valójában már Obama első elnöksége alatt elkezdődött.

(A balkanizálódás definíció szerint azt a történelmi folyamatot jelenti, amikor egy vagy több nagyhatalom vissza- és kivonulása után az őslakos helyi közösségek – megannyi szabadságszerető, hősi kis nép – rokonszenvesen egymás torkának esnek. A kommunizmus utáni új világ a jugoszláviai háborúkkal kezdődött, és ezt akár a balkanizálódás tankönyvi példájának is tekinthetjük. Tán csak nem azzal is fog végződni…?)

Neked ajánljuk