A levélben pedig az áll a portál szerint, hogy mostantól nincs ám csak úgy üptre-puffra sajtótájékoztató, interjú, haverkodás a sajtóval, szó sem lehet róla. Eztán szépen engedélyt kérni rá 48 órával az esemény előtt, mely kérelem pontosan, szép kerek mondatokban (ezt nem mi költöttük hozzá) tartalmazza a sajtó orrára kötni kívánt dolgok minéműségét, a kiválasztott orgánumokat, a megszólalók nevét, hivatalát, s ahogy ilyenkor mondani szokták anyja nevét, három példányban.
A szabványosan benyújtott folyamodványokat aztán nem is az Emmi, hanem maga (itt most másik két név is következhetne, egyik a világtörténelemből, másik a magyarból) Rogán Antal propagandaminisztériuma fogja elbírálni.
Mindenféle sarkítás nélkül úgy néz ki a helyzet, hogyha az igazgató az Opera következő évadáról vagy épp a ház felújításának legújabb csúszásáról sajtótájékoztatót akar tartani, arra mostantól Rogántól (Orbántól) kér engedélyt, aki átfutja a meghívottak és a megszólalók listáját, lehúz pár nevet, beír pár másikat, aztán vagy rányomja a pecsétjét, vagy leszól, hogy ezt most hagyjuk.
Kicsit sarkítva meg úgy, hogy amikor Ókovács Szilveszter megint meg szeretné írni az Origón az ő Tatjána nénjének, hogy Rezsi Szilárdnál ő nagyobb Rossini-specialistával hosszú igazgatósága alatt még nem találkozott, kivált a nyitányokat vágja (esküszünk, hogy nevezett ezt leírta), akkor jön majd „Rogán Antal”, s egy tollvonással áthúzza az egészet: Rossini-nyitányok, mi? Hát, persze, Tolvaj szarka meg ilyenek, na, elmész te a büdös… és Tatjána csak várja, várja, várja vidéken azt a levelet, ám az ő Szilvesztere csak hallgat és hallgat és hallgat.
Egészen sarkítva meg úgy, hogy kedves nyilvánosság, bekaphatod. Az tartozik rád, amit én (nem, majd Rogán Antal) úgy gondolok, nem pedig az, hogy mit hord össze az állami intézmény élére – alaphelyzetben nyilván szakirányú kiválósága okán – önkezemmel odarakott illető. Nehogy már interjút adjon a harmadik alabárdos!
Most azt felejtsük is el, hogy ezek a személyek eddig is meggondolták százszor, hogy kinek mikor mit mondjanak, de abban – legalábbis kimondva – nem voltak korlátozva, hogy a szakterületük ügyeivel fenntartójuk (!), a közösség elé lépjenek. Mostantól ezt gyakorlatilag nem tehetik meg.
Az öncenzúra és a cenzúra között nem csupán világnézeti, adminisztratív vagy lélektani különbségek vannak, két külön világról beszélünk. A nyílt és a bújtatott parancsuralmi rendszerről. Magyarország adminisztratív tekintetben még az Európai Unió tagja, bár épp a szamárpadon trónol teljes terjedelmével, s még földrajzilag is a kontinens része, ám államberendezkedését, -filozófiáját tekintve már messze jár. Hiszen a fentiek nemcsak a kulturális élet egyes szereplőinek elhallgattatását vagy újabb megrendszabályozását jelentik, hanem olyan kultúrharcot, amit maga a kultúra ellen, igen, a magyar kultúra ellen folytatnak a legdurvább eszközökkel.
Ha már ott tartunk, hogy az sem mondhatja el a magáét, akiről biztosan tudjuk, hogy úgyis csak a hivatalos nótát fújná, akkor nem lehetnek illúzióink afelől sem, hogy mi várhat az ellenvélemények hangoztatóira. Mondhatni ez a vég kezdete. De aligha a kultúra végéé, hiszen a világ olyan, hogy a propagandaminisztériumok jönnek-mennek, elesnek, és nevetség tárgyává lesznek benne, kultúra meg valahogy mindig van. Most itt egy kicsit szarul érzi magát, de hamarosan jobban lesz.
