Kövér értékelése óta tizenkétszer két év telt el, és ma már senki nem lepődik meg, ha Orbán Viktor Tusnádfürdőn olyan flamand fiatalokkal parolázik, akiknek a náci nézeteitől még szélsőjobbos anyaszervezetük is elhatárolódik. Ahogyan az is természetes már, hogy az Európai Parlament szavazásán elszenvedett súlyos veresége után Orbán mellett csak Európa legordenárébb politikai szervezetei és figurái álltak ki; gyakorló és potenciális nácik. Orbán a saját önképe – és így a magyar kormányzati propaganda – szerint az új Európa irányítására predesztinált politikus, lám, magával a francia köztársasági elnökkel, a bevándorlásért és az európai nemzetek fölszámolásáért küzdő erők vezérével harcol a keresztény és fehér Európa, az európai nemzetek jövőjéért. Nos, ez az univerzális jelentőségű államférfi a minden civilizált és demokratikus erő által megvetett és elutasított politikai söpredék hőse lett.
A Sargentini-jelentést, amely szerint Orbán 2010-es hatalomra kerülése óta Magyarországon nem biztosított az uniós alapértékek, vagyis „az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartása”, az Európai Parlament elsöprő többséggel fogadta el. A Fidesz uniós pártcsaládja, az Európai Néppárt EP-frakciója ugyancsak nagy többséggel (majdnem kétharmaddal) támogatta Judith Sargentini jelentését. A Néppárt frakcióvezetője az utolsó pillanatig kereste a kompromisszumot, és Orbán egy halvány gesztusféleséggel is megúszhatta volna a fiaskót.
Ám ha az EP-szavazás előtt sem volt hajlandó engedményre, akkor utána sem lesz. Pályafutása ismeretében kijelenthető: Orbán képtelen túllépni azon, ha vezéri hiúságán esik csorba, vagyis ha politikáját vitatják, vezetői ambíciót megkérdőjelezik vagy nyíltan elutasítják. Egész működése felfűzhető a folyamatos bosszúállásra; útját politikai hullák kísérik pártbéli vagy az azonos politikai oldalon álló vetélytársaitól kezdve az ellenoldali politikusokon át a vele kritikus intézményekig. Nem vitatkozik, elhallgattat.
Strasbourgi gesztusai arról árulkodtak, hogy a szavazást (ahol álláspontja alulmaradt) nem demokratikus aktusként, hanem személyes sértésként fogta fel. Válasza is ehhez mért lesz, szándékai felől egy percig ne legyenek kétségeink. Fenekestül fel akarja forgatni majd az uniót (ahogyan tette ezt Magyarországgal 2002, de még inkább 2006 után), és nem fog finnyáskodni, hogy ehhez kikkel kössön szövetséget – nem finnyáskodott itthon sem 2006 őszén, és később sem.
Az unió demokratikus erői ellen a szélsőjobbról vívott, józan ésszel nehezen fölfogható háborújának azonban csak egy kimenetele lehet. Ám ez a vereség, mint valami fekete lyuk, nemcsak Orbánt, hanem Magyarország európai jövőjét is elnyelheti.
