Az emberi jellem mennyi sötét zugába, s a bűn körül szerveződő emberi kapcsolatok milyen kifinomult hálózatába nyerhet bepillantást a szemlélő! Mennyi dráma, s mennyi izgalom! Kezdve azon, hogy a B.-A.-Z. megyei gonosz varázsló teljes tudatossággal, sőt, büszkeséggel azonosult a velejéig romlott földesúr szerepével, egészen a történetet mintegy keretbe foglaló legnagyobb, legaljasabb aljasságig: hogy tudniillik itt a halmozottan hátrányos helyzetű és megváltozott munkaképességű honfitársainknak, hazánk legszegényebb, legelesettebb, legkiszolgáltatottabb polgárainak megsegítésére szánt összegeket vitték volna haza a hatalomtól megrészegült politikai vállalkozók. De figyelemre méltó az is, hogy mennyi alkotó energiát, szellemet és szervezést ölhetett a mi fiktív szociális szövetkezeti munkásokkal kereskedő Voldemort-Csicsikovunk a szélhámosságba. Végtére is egy egész céghálózat állhatott ugrásra, illetőleg ugyancsak fiktív szaktanácsadásokról és továbbképzésekről szóló számlák tömeges kibocsátására készen! S érdekes az is, hogy vajon bizonyos felsőbb körök mennyire voltak érintve e machinációkban – nagy a bizalmunk abban, hogy bűnüldöző hatóságaink szakszerűen, részrehajlás nélkül derítik fel ezen érintettségeket, vagy bizonyítják be azok hiányát. Ahogy szokták az ilyen esetekben!
A számos lélegzetelállító momentum közül azonban most csak egyet rángatnánk bele jelen felszólamlásunkba, azt jelesül, hogy az eddig napvilágra került dokumentumok szerint a szóban forgó pályázati pénz kilencven százalékát kellett volna csalárd szerződések révén különféle baráti cégeknek juttatni; de még a fennmaradó tízet sem holmi „szociális szövetkezetek” kapták volna – azon is az ügylet résztvevői terveztek osztozni, mintegy a lopás munkadíjaként (plusz irodai és telefonköltségek). Nem az történt tehát, hogy valamely fejlesztési forrás allokációja közben kézen-közön eltűnik az összeg 10, 20, netán 30 százaléka a gépezet olajozása érdekében, vagyis nem a korrupció kevésbé, közepesen, esetleg nagyon súlyos esete lepleződött le. Nem. Voldemort nem valami piti járási párttitkár, aki 1972-ben a három számjegyű út felújításakor egy fuvar betont a tízből a saját és garázsa épülésére irányít. Itt az 500–700 millió forintnyi uniós támogatás teljes egészének ellopására szőttek grandiózus tervet.
Arról persze, hogy ez a jelenség mennyire általános, nem tudunk érdemben nyilatkozni: nyilván nem az, nem minden uniós támogatás 100 százalékát lopják el, ennek ékes bizonyítéka a falvainkban, városainkban épülő járdák, körforgalmak, szökőkutak impresszív volumene. Hogy mégis 100 uniós euróból hánynak kél lába, arról sajnos nehezen tudnánk érdemi nyilatkozatot tenni – mindazonáltal e ponton eszünkbe juthat egy, a témánkhoz lazán kapcsolódó másik eset is. Mint talán önöknek is feltűnt, a minap remek üzletet ütött nyélbe népszerű sajtómágnásunk, Heinrich Pecina. A már most kiterjedt médiaportfólió (Népszabadság, Nemzeti Sport, Világgazdaság, pár megyei lap) fölött diszponáló, kitűnő osztrák üzletember néhány újabb megyei napilapot is vásárolt. Cserfes fővárosunk jól értesült köreiben viszont makacsul tartja magát az a pletyka, miszerint Herr Pecina – aki pár héttel ezelőtt látogatást tett magánál a Legfőbb Instanciánál is – nem okvetlenül magának vásárolta meg ezeket a sajtótermékeket, sajtóérdekeltségein hamarosan túlad; s ugyancsak e körök vélik tudni a vevő kilétét is. Többen korunk hősét, Mészáros Lőrincet sejtik a szerencsés nyertesnek – akinek szerteágazó érdekeltségei amúgy bőségesen részesülnek különféle uniós forrásokból is.
Mindezek után logikusan merül fel a kérdés: ha Orbán és különféle csicsikovjai az európai, mindenekelőtt a német adófizetők pénzét részben saját – teljességgel érdemtelen – gazdagodásukra fordítják, másodsorban és ezzel összefüggésben arra, hogy a támogatások valódi címzettjeit kirabolják, harmadrészben pedig arra, hogy a kirablottak erről még véletlenül se értesüljenek, akkor vajon nem lenne-e célszerűbb, igazságosabb és erkölcsösebb, ha az Európai Unió esetleg nem adna pénzt nekik? Annál is inkább, mivel ez a dilemma időnként az unió különféle intézményeiben is felmerül. Igaz, a közösségi források nagybani elsikkasztása legfeljebb mellékkörülményként bukkan fel, a támogatások befagyasztása melletti érv inkább a kifarolásunk az uniós menekültpolitikából: a legutóbb, a múlt héten egy német kereszténydemokrata európai parlamenti képviselőnő pengette ezt a húrt, meg az EP liberális alelnöke.
A magyar választókorú népesség stabilan és európai mércével is magas arányban támogatja hazánk uniós tagságát: ám arról a vonatkozó felmérések nemigen adnak útmutatást, hogy mi lenne akkor, ha az unió holnaptól nem küldene pénzt. Orbán és a rezsim propagandagépezete ezt a fordulatot természetesen légmentesen illesztené évek óta folyó, s most különösen intenzív Brüsszel-ellenes kampányához. A menekültek miatt Brüsszel nem ad pénzt – akkor menjenek a francba! Vagy menjünk mi. Ennek a vitának a végkimenetelét – hogy tudniillik meg tudja-e fordítani Orbán a tagság melletti közhangulatot, vagy épp ellenkezőleg – megjósolni természetesen nem áll módunkban. De annál abszurdabb felállást, mint hogy az Orbán-rezsim a Magyarország felemelésére szánt uniós forrásokat a rezsim politikusainak és vállalkozóinak személyes gazdagodására, valamint leválthatatlanságuk bebiztosítására fordítja, elképzelni sem tudunk. A világ legfejlettebb és leggazdagabb demokráciái a filantrópia nemes eszméjét követve valójában a politikai váltógazdaság megszűnését, az autokráciát finanszírozzák Magyarországon – ideje lenne levonni a konzekvenciákat.
