A még csak törvényjavaslat formájában létező elképzelés főleg (bár nem kizárólag) a köznyelvben „elfekvőnek” nevezett krónikus ápolási osztályok ellátottjaira vonatkozna. E változtatással évtizedek óta bevett gyakorlat szűnne meg; egy olyan gyakorlat, amelyet egy időben nemcsak tudomásul vettek, de finanszírozási okok miatt nem is nagyon bántak a kórházak. Azzal persze mindenki tisztában volt, hogy az egészségügy a még nála is rosszabb helyzetben lévő szociális ellátórendszer feladatait veszi át az idősgondozás e hungarikumnak is méltán nevezhető fajtájával. Ahogyan azzal is, hogy ez a megoldás valójában senkinek sem jó: sem a leterhelt egészségügynek, sem azoknak, akiknek csak ez a lehetőség maradt életük utolsó szakaszára.
Az, hogy e problémát az egészségügy egyre mélyülő válsága idején végre kezelni kell, nemigen vitatható. Még ha az „elfekvők” nem feltétlenül igényelték is szakápolók vagy orvosok tömegeinek a munkáját, a mára a rendszer működőképességét is veszélyeztető orvos- és szakszemélyzethiány miatt az egészségügyről muszáj leválasztani a kényszerűen vállalt szociális ellátást. Még akkor is, ha e változtatás legfeljebb a címke átragasztásával jár is csupán: a szakápolási központok nem kis része feltehetően a jelenlegi „elfekvők” helyén indul majd, legfeljebb az épületrész és a személyzet jogi státusa változik. S mivel az erre a szakmára is jellemző vészes munkaerőhiányra ismereteink szerint semmiféle kormányzati elképzelés nem tervez megoldást találni, egy nemrég elfogadott törvénymódosítás értelmében ezentúl a segítő családtagok is részt vehetnek majd az ellátásban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
