Mindez 1932 karácsonya előtt történt a budapesti Erzsébet-árvaházban, amelynek növendékei az ünnep alkalmából „hálás hódolatukat fejezik ki a kormányzónénak, akit Szent Erzsébethez hasonlítanak”. „Végül az árvaház énekkarának karácsonyi éneke után a kormányzóné kiosztotta az árvák karácsonyi ajándékait és ezzel véget is ért ez a szép, sok szívvel rendezett ünnep, amely bizonyára a legteljesebb mértékben elérte célját: az árva gyermekeknek karácsonyi örömet szerezni” – írta örömkönnyek közt hajbókolva a Pesti Hírlap tudósítója.
Okkal gondolhatnánk, hogy ma már az efféle szövegeknek csak a történelmi szöveggyűjteményekben volna szabad felbukkanniuk az 1930-as évekbeli Magyarország szolgalelkűségre, képmutatásra és érzéketlenségre épülő rendszerének jellemző dokumentumaiként. De elég csak azt a múlt heti tudósítást végigolvasnunk, amely Novák Katalinnak a zánkai Erzsébet-táborban tett látogatásáról számol be, hogy a kilencven évvel ezelőtti árvák karácsonya jusson az eszünkbe.
A Veszprém megyei hírportál beszámolója szerint Novák arról beszélt, hogy az Erzsébet-táborokba olyan gyerekek mehetnek, „akik másként nem jutnának el a Balatonhoz”, majd együtt korcsolyázott és teázott velük. A gyerekek pedig „szép adventi, karácsonyi műsort” adtak elő.
Nem lenne mindezzel sok baj, ha a honi gyermekvédelem kedves, ám mellékes epizódja lenne, és nem vegytiszta propaganda. Novák célja ugyanis nem volt egyéb az önreprezentációnál, az ő „családbarát” imidzséhez illő hakninál, ami azonban visszafelé sült el, és inkább arról tanúskodott, hogy az állami gondoskodás kimerül pár nap kedvezményes táboroztatásban.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
