A különféle előkészítő tanulmányok és fehér könyvek számos elvi lehetőséget villantottak fel az unió jövőjéről: a közös gazdasági tér tessék-lássék fenntartásában kimerülő variánstól a „minden maradjon cirka úgy, ahogy van” változaton át egészen addig, hogy az összes tagország boldog félföderációban egyesül, s közös védelmi- és külpolitikát, sőt, valamiféle egyeztetett költségvetési politikát visznek. (Az egyik közbülső változat az lenne, hogy bizonyos országok szorosabbra vonják szövetségüket, aki meg ki akar maradni, az magára vessen). Fontos az idő is: attól a pillanattól, hogy Günther Oettinger, a költségvetési biztos előáll első tervezetével, sok-sok hónap telik el, míg a költségvetés elnyeri végső formáját; a brüsszeli ambíció az, hogy a jövő évi EP-választás után már ne kelljen ezzel foglalkozni. Nem kétséges az sem, hogy a költségvetés konkrétumai, számai, illetőleg a róluk szóló vita alakulása dialektikus viszonyban állnak majd az egyes tagállamok, illetve kormányuk Európát illető politikai céljaival: az például, hogy mennyi zsé jutna melyik országnak, nyilvánvalóan befolyásolni fogja az illető ország konstruktív vagy kevéssé konstruktív hozzáállását az unió politikai berendezkedéséhez is.
A következő hétéves büdzsé durván annyi pénzzel számol, mint amennyivel az előző, a Brexit, és a nettó befizető Nagy-Britannia euró-tízmilliárdjai kiesése dacára is. (Nem mintha ez magától értetődő lenne: az ugyancsak nettó befizető Ausztria, Dánia, Hollandia és Svédország nem akarnak több pénzt hányni az unióba, hanem inkább kevesebbet, mint eddig; Németország, illetve a német koalíciós kormány talán igen.) Ez nyitánynak nem rossz: és ha már ezt kiböktük, tegyük is nyilvánvalóvá, hogy azért nem rossz, mert ha kevesebb pénzt dobna fel Brüsszel, vagy ne adj isten olyan keveset, hogy semminek is nevezhető lenne, azzal még annyira sem tartanák a közös pályán Orbánt, mint most. Nem vitás, ezen véleményünk velejét némiképp pépesíti az a lehetséges ellenvetés, hogy Orbán most a pályán van tartva, és mire megyünk vele. Elvégre hazánk demokratikus leépülése ellen az unió kis túlzással egy szalmaszálat keresztbe nem tett, ellenben az uniós felzárkóztatási források – melyekre „Mészáros Lőrinc” immár minden gátlás nélkül a saját magánvagyonaként tekint, és jó okkal – számos módon segítették a rezsimet a túlélésben. Szóval kivel is van tulajdonképpen az Európai Unió?
Ezek, meglehet, elgondolkodtató érvek, de mielőtt elvesznénk a fantázia birodalmában, gondoljunk például Azerbajdzsán uralkodó államformájára. Márpedig afelől kevés kétségünk lehet, hogy ha nem lesz pénz, vagy nem lesz elég pénz, a jelenlegi magyar kormány és vezetője egyáltalán nem fogja forszírozni a maradásunkat. És meglehet, Magyarország kivezetése az unióból e pillanatban kétes sikerű vállalásnak tűnik, lévén többségi támogatása még mindig a tagságnak van Magyarországon – de azt a választási kampányban jól láttuk, hogy a kormánypropaganda halálos nyalábjai bármennyi tényt, józan érvelést, ellenvéleményt fel tudnak perzselni; és az unió rágalmazása és szidalmazása is elég régóta zajlik már ahhoz, hogy tudjuk, nincsenek gátlásaik. (Még ha azt elhitetni honfitársaink többségével, hogy az unió is a zsidók ármánykodása, mint a négerek betelepítése lett volna, nehezebbnek is ígérkezik. De nem is lehetetlennek: elvégre a Nyugattal szembefordulásnak is erős érzelmi gyökerei vannak a magyar kultúrában.)
Az alkudozás pedig bonyolultabb lesz minden eddiginél. Nem csak azért, mert a költések súlypontjai körül nagy viták várhatók a tagállamok között (mennyi menjen a kutatás-fejlesztésre és a szegényebb régiók felzárkóztatására, vagy a földalapú támogatásokra), hanem azért is, mert az Európai Bizottság a hozzáférést a forrásokhoz most először a költségvetések történetében bizonyos demokratikus, vagy legalábbis jogállami kritériumokhoz kötné. Mindenekelőtt a bíróságok függetlenségéhez; de napirenden lesznek egyéb feltételek is, például az Európai Ügyészség fennhatóságának elismerése, a civil szervezetek zaklatásának befejezése, vagy éppen az aktív részvétel a menekültek befogadásában. S hogy ezekből úgysem sikerül mindent átvinni, s hogy közben Orbán megpróbál majd magával rántani pár, ugyancsak kissé lekozmált kelet-európai országocskát? Lehet. De akkor is a pályán vagyunk még. Egy évig biztosan.
