A szerk.

Mennyi? 30?

  • A szerk.
  • 2016.01.10 11:12

A szerk.

Jogállamiságunk mentsvára, szeretett Alkotmánybíróságunk a minap részben helyt adott azon indítványoknak, amelyek a 2015. évi XXXIX. tv., azaz a jó nevű Quaestor-törvény bizonyos rendelkezéseinek alkotmányosságát firtatták.

Mint bizonyára önök is emlékeznek rá, a törvényhozó – miután idén márciusban fény derült serdülő demokráciánk tán legnagyobb volumenű pénzügyi csalására – speciális pénzalap felállításáról rendelkezett, melyből a Quaestor-szélhámosság hajótöröttjeit kell kártalanítani.

E törvényt azért kellett meghozni, mert a rendes szabályozás szerint egy pórul járt befektetőt legfeljebb hatmillió forint kártérítés illetett volna meg – ám ezt a bölcs kormánytöbbségünk méltánytalanul kevésnek ítélte, és a felső határt felemelte 30 millió forintra. A (per kopf) hatmilliót a Befektető-védelmi Alapnak, a Bevának kellett volna az asztalra tennie: ez a bankok és más pénzügyi szolgáltatók (megannyi magántulajdonú cég) által összerakott pénzösszeg afféle biztosítási keret, amiből az üzemszerű működés során megdőlő brókercégek kárvallottjai kaphatnak némi vigaszforintokat.

A törvényalkotó viszont úgy döntött, hogy az ily módon immár összességében 100 milliárdra rúgó fájdalomdíjat ugyancsak a Beva tagjai dobják össze. Egészen pontosan: adják kölcsön a kormánynak, amit az természetesen visszafizet nekik, ha serény rendőrségünk és ügyészségünk előkeríti a Q-bűnözők, a feltételezett tettesek által meglovasított 210 milliárd forintot! Vagy majd leírhatják a bankadóból…? Mindegy is: csodálatos terv volt ez minden ízében. A kedves bank-Mikulások előadják a puttonyukból a százat, a cirka 32 ezer Quaestor-károsult nagy része visszakapja minden elveszettnek hitt báránykáját, a sok kedves HUF-ot, és az adófizetőknek sem kerül egy fillérjébe sem a dolog. A botrány pedig – milyen csúnya szó is ez! – még az előtt kihuny, hogy egyáltalán ­elkezdődött volna. Senkit nem fog érdekelni, hogy ki mindenkinek a pénzét forgatta Tarsoly és milyen politikai háttérmunka révén tehette ezt; hogy a bukás napvilágra jötte után miért grasszált még két hétig szabadlábon, és vajon mit intézett ezen idő alatt. Vagy hogy a kormányfő két héttel a bukás előtt hogyan utasíthatta az állami szerveket befektetéseik kimenekítésére? És kinek szóltak még, hogy ideje lezárni a pozíciókat?

Mindenki örült is és tapsolt, egyedül a bankok és pü-i szolgáltatók szontyolodtak el, de ők nagyon. És hiába kiáltotta világgá ekkoriban Ibolya Tibor, a fővárosi főügyész a Klubrádió hullámain, hogy 160 milliárd forint már meg is van az eltűnt vagyonból, ne sírjon senki banknak, károsultnak a mamája! A bankok és pü-i szolgáltatók csak hajtogatták a magukét, hogy így hibázott a bankfelügyelet meg úgy, hogy nem nekik kellene helytállni azért a kárért, amit nem is tudtak volna megakadályozni (hisz a Beva nem hatóság és nem is valamiféle önszabályozó testület), és ami nem a pénzügyi piac normális kockázataiból következett, hanem effektív bűnözés eredményeképpen állt elő. Miért ők fizessenek, ha egyszer az állam szervei, a bankfelügyelet vagy a rendőrség hibázott – ha a sikkasztókon kívül valaki hibázott egyáltalán?

A bankok és pü-i szolgáltatók csak ríttak és ríttak – de valaki még az AB-hoz is fordult azért, hogy megsemmisíttesse a Q-törvényt. (A beadványok csak anonimizálva hozzáférhetők, ezért nem tudjuk, hogy ki volt a feladó.) Az AB viszont a törvény vonatkozó részében mindösszesen annyi kifogásolnivalót talált, hogy a bankoknak nem hagytak elég időt a felkészülésre, és hogy a befizetéseiket a Quaestor Alapba nem kiszámítható módon és időben, és nem kiszámítható összegben kell teljesíteniük. Az AB-határozat legfontosabb passzusa a törvénynek azt az elvét, miszerint a bankoknak és a szolgáltatóknak kell helytállni a kárért, alkotmányosnak találta. Azzal az érvvel, hogy kellő súlyú közérdek fölülírja a tulajdonelvonás alkotmányos tilalmát is. A köz érdeke pedig ebben az esetben nem is a Quaestor-károsultak jó sorsa, hanem – kapaszkodjanak meg – az „egész pénzpiachoz fűződő piaci bizalom visszaállítása”.

Igen, szeretve tisztelt Alkotmánybíróságunk szerint a pénzügyi szolgáltatók iránti közbizalom megszilárdításának, helyreállításának az a legcélszerűbb módja, ha e piac amúgy a törvények betartásával működő, tisztességes szereplőit más emberek köztörvényes mesterkedéseiért és megint mások – netán bizonyos állami szervek – mulasztásaiért tetemes pénzbüntetésre ítéljük. És velük együtt büntetjük meg az ügyfeleiket is. A magyar pénzügyi szektor megmentésének a legbiztosabb módja az, ha megkötözzük és lelökjük a gecit egy jó hosszú lépcsőn. (Egyáltalán: honnan veszi az AB, hogy a „pénzpiacban” rendült meg a bizalom? Adhatunk-e más tippeket?)

Orbán idén év elején írásos ígéretet tett a bankokat sújtó különadó mérséklésére – aztán jött ez a csúnya ügy, és megint neki kellett állni a huzakodásnak. Lapzártánk idejére a kormány talán már be is fejezte a Quaestor-törvény módosítását: a tartalmát egyelőre mi is csak találgatjuk. A biztos csak az: az Alkot­mány­bíróságon nem múlott semmi.

Neked ajánljuk