Arról is beszélt még kedden a Kremlben Putyin, hogy az oroszokat Ukrajnában asszimilálni akarták, és veszélyben voltak a jogaik, valamint hogy a Krím valójában sose volt Ukrajnáé igazán; 1954-ben csak rossz viccből kapta meg Kijev. Sőt. Tulajdonképpen és történelmileg maga Kijev sem annyira ukrán, mint amennyire orosz. A Kijevi Rusz, az orosz eredetállam székhelye és évezredes centruma.
Most, hogy jobban belegondolunk, Putyin inkább hideget fújt, hisz az összes ilyen uszító, háborúpreparáló, a "jogos nemzeti felháborodást" előcsalogató, nagygyűléseken jól ordítható, sovén, irredenta panelt előhúzta, az alkalomhoz illő nagyorosz kiszerelésben.
Ha viszont a putyini orosz állam hivatalos politikája a Krím annexiója után a határon túli oroszok védelme lesz, akkor az etnomatematika mai állása szerint rövidesen sorra kerülhetnek a következő országok.
Lettország, Észtország és Litvánia, valamint a közép-ázsiai sztánok közül szinte mindegyik, illetve bármelyik. Lettországban a lakosság közel fele orosz (majd egymillió ember), Észtországban majd' a harmada; Litvániában az arányuk nem haladja meg a 10 százalékot. Kazahsztánban az 1990 óta tartó tartós elvándorlás dacára még mindig úgy négymillió orosz identitású lakos él; Üzbegisztánban, Türkmenisztánban, Kirgizisztánban az arányuk és a számuk is alacsonyabb, de így is több százezres kisebbségekről beszélünk. E kisebbségek sorsa a fent sorolt országok egyikében sem volt egy leányálom az elmúlt húsz-huszonöt évben. A tagköztársaságok függetlenné válása után először az uralkodó rend és kultúra letéteményeseinek pozícióját veszítették el, aztán a többit: jó megélhetésüket, bizonyos emberi jogaik érvényesítésének lehetőségét, státuszukat, sokszor a biztonságukat is. Valódi politikai képviseletük legalábbis aggályos. Nem mindenhol egyformán szívtak, elvégre a három balti állam mégiscsak működő demokrácia, míg a közép-ázsiai utódállamok rendszerint még Oroszországnál is durvább önkényuralmi rendszerek - de paradox módon az orosz kisebbséggel diktatúra is tudott udvariasan bánni, és demokrácia is kirekesztő módon. Moszkva mindeddig nemigen törődött egyik csoporttal sem: a hivatalos politikája leginkább a repatriálásukat forszírozta volna. Ugyancsak paradox módon Putyin most azokat kezdte "védeni" közülük, akik erre a védelemre a legkevésbé szorultak rá. Az ukrajnai oroszajkú, orosz tudatú kisebbséget ugyanis senki nem akarta semmihez asszimilálni; vagy ha akarta is, állami, hivatalos politika sosem volt ez.
Ezek az országok sok ezer kilométeren határosak Oroszországgal, és nagyjából tizenöt-húszmillió "határon túli" oroszról beszélhetünk. Szinte lényegtelen, hogy a Krím lakossága amúgy, tisztességes körülmények között (és nem az orosz különleges erők megszállása alatt) megtartott népszavazáson hogyan döntött volna (feltehetőleg ugyanígy). Az is lényegtelen, hogy ebben "igaza" lett volna-e, vagy épp ellenkezőleg, Kijevnek az integer Ukrajna melletti érvei-e a meggyőzőbbek: azt, hogy ilyenkor mi lehetséges és mi nem, az erő dönti el (és a nemzetközi erőviszonyok).
Elég hátborzongató, hogy ez a kérdés - az "oroszkérdés" - most az asztalra került. Mi külön meg fogjuk szívni: az orosz irredenta már most megtalálta a hangot a magyarral, az explicit nagyorosz fasiszta Zsirinovszkij felhívása Ukrajna szétszedésére Európában egyedül a jobbikos Gyöngyösi Márton lelkében pöndített meg egy húrt. De abban igen: és ez lesz a magyar külpolitika egyik lehetséges iránya a következő években. Miközben senki nem csodálkozik azon, hogy az Egyesült Államok azonnali hatállyal F-16-osokat küld Lengyelország védelmére (miért nem a balti államokba küldi őket?, már azok is elestek, csak még nem tudjuk?), leginkább abban reménykedhetünk - még egy paradoxon -, hogy ez így túl nagy háború lenne: és ezért nem lesz belőle kicsi sem.
