Ja, kétségkívül kínos, az aluljáróban fetrengő rongykupacnak, meg a piros lámpánál kolduló fogatlan rémnek, még neki is van emberi méltósága, miből adódóan őt sem lehet sehova se elvinni az akarata ellenére, és neki sincs kevesebb joga az aluljáróban lenni, mint bárki másnak - a létezése, bár kétségkívül kellemetlen, de nem sért törvényt. És kétségkívül sokkal egyszerűbb lenne, ha demokratikusan megválasztott önkormányzati és egyéb képviselőink hatósági rámutatás útján elszállíttathatnának embereket olyan helyre, ahol azok nem akarnak lenni. De sajnos, amíg a kasztrendszer alaptörvénybe iktatása, azaz bizonyos kategóriájú emberi lények bizonyos jogoktól való alkotmányos megfosztása érthetetlen módon késlekedik, addig ezeknek a jogoknak a birtoklása nem a tulajdonolt ingó vagy ingatlanvagyontól, de még csak nem is a mosakodás gyakoriságától, netán az egy időben egy szájüregben tartózkodó fogak számától függ.
Ennek a megközelítésnek, ennek az álhumanista nyavalygásnak egyértelmű hátulütője, hogy gyalogosan közlekedő polgártársainknak nap mint nap szembesülniük kell a hajléktalanok látványával, és ezáltal egyfajta múzeumban, vagy inkább kortárs tárlaton érezhetik magukat, ahol a kiállítási tárgyak élő emberi lények, és azt mutatják meg, hogy a magyar társadalom, az a tág közösség tehát, amelynek ő, az arra járó is a tagja, mennyire tehetetlen az emberi nyomorúsággal szemben, mennyire hiányzik belőle a szolidaritás, a részvét, és mennyire nem magától értetődő benne a másik ember tisztelete; hovatovább a létezésének a tudomásulvétele. E deficit megmutatkozása érthető módon egyfajta rossz érzést, Unheimlichkeitot kelt a járókelőben, holott csak 15 deka marhapárizsiért indult, és nem az emberi esendőségen vagy gonoszságon merengeni. Ez pedig megengedhetetlen - viszont segíteni csak úgy lehet rajta, ha a hajléktalanokat, mert a nézésükbe beleszakad a szívünk, eltüntetjük a közterekről. Dicséretes, hogy törvényalkotóink milyen empatikusan ráéreztek az emberi melegség, a szánalom és a világjobbító felbuzdulás eme már-már elviselhetetlen túlcsordulására, midőn megkíséreltek a helyzetre jogi megoldást találni; és még nagyobb dicséret illeti most a főváros illetékes szerveit (netán magát Tarlós Istvánt?), küzdelmüket az AB fent említett vaskalapos jogászkodása ellen most lám, siker koronázta.
Mint Elliot Ness, aki adócsalás miatt sittelte le Al Capót és hű nejét, a csinos Al Capónét, a fővárosi önkormányzat ugyanis (netán maga Tarlós István?) rálelt az erény győzelmének kulcsára a paragrafusok sűrűjében. Akkor sem engedik, hogy a csövesek beszennyezzék aluljáróink szűzi, magyar tisztaságú kövezetét, ha az Alkotmánybíróság tótágast áll, sőt, igenis álljon az AB tótágast, és szarja le magát. A fővárosi illetékesek (istenem, csak egy lenne, aki névvel vállalja, de még ehhez is gyávák) a pesti aluljárók falát, ami a hajléktalanok foteltámlájául és vánkosául szolgált, szalaggal, nevezett kordonnal kerítették el, és kiírták rá, hogy munkaterület, belépni szigorúan tilos. Munkavégzésre persze senki egy percig sem gondolt, nem is folyik az elkerített területeken ilyesmi azóta sem: de ki is kérné számon? Ki az, aki nem tudja, hogy hazudnak? Épp ez benne a szép: hogy mindenki szeme láttára lehet megcsinálni. Akik ezt kitalálták - feltesszük, kellemes lakhatással, jó fizetéssel, kényelmes szolgálati autóval rendelkező, középkorú férfiak -, talán még kacagtak is a brainstorming közben, jól kibaszunk a rohadékokkal, értve ezalatt nemcsak a hajléktalanokat, hanem a hajléktalanok jogait védő "tarisznyás bölcsészeket", de még talán a köcsög Alkotmánybíróságot is. Még a jogot is. Úgy örültek a saját gonoszságuknak és aljasságuknak, hogy még a könnyük is kicsordult közben, olyan önfeledten, ahogy csak az bír, aki védtelenekkel, a nálánál sokkal gyengébbekkel bánik el, abban a hiszemben, hogy ezt büntetlenül teheti meg.
Pedig megfizetnek egyszer, ezért is.
