A szerk.

Művészi kérdésekről

A szerk.

Bukta Imre performanszára több százan voltak kíváncsiak a Műcsarnokban, nyilván azért, mert a nagyszerű festő - egyébként szép és összetett - akciója politikai kiállás is volt. Hiszen a művészet szabadsága, amely előtt Bukta fejet hajtott, ma politikai viták tárgya.

Az előadás után mégis rossz szájízzel távoztunk a Hősök teréről, Bukta ugyanis az est minden percében tagja volt a bandának, amelyik megszüntette a szabad Műcsarnokot. Előadása minden percében, miközben fellépett ellene, a nevével hitelesítette azt az intézményt, amely a jövőben a magyar kultúra főcenzora és főpénztárosa szeretne lenni. A tény, hogy csak az utóbbi fog sikerülni, cseppet sem kisebbít azon a szégyenen, ami a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagkönyvével jár. A rossz szájíz azóta kicsit enyhült, mert utóbb Bukta Imre mégis otthagyta az MMA-t. De csak kicsit: lapzártánkig az eddigi 159 rendes és 50 levelező tag közül hatan, még egyszer: hatan léptek ki, miközben a szombati MMA-közgyűlésen felvettek még 43 rendes és ugyanennyi levelező tagot. Egyikük azóta szintén kilépett, mivel megkérdezése nélkül került a listára. Tompa Gábornak egy napjába telt meghozni ezt a döntést.

A kilépők indoklásából egyértelmű, hogy Fekete György elnök nyilatkozatait és a demokratikus működés hiányát sérelmezik. Való igaz, biztos kényelmetlen kicsit, hogy a nevükben beszélő, őket képviselő akarnok bohóc akkor is bő nyállal zsidózik, amikor épp az antiszemitizmus vádját utasítja vissza, az ideológiai cenzúráról pedig épp úgy gondolkozik, mint bármelyik diktatúra. Állítólag többen leváltanák. Az öreg hiba lenne, mert Fekete tökéletes elnöke a köztestületté hazudott propagandaművészeknek. Hogy vannak köztük remek alkotók? Hogy sokan idegenkednek a kormánytól vagy éppen bármiféle politizálástól? Bizonyára. Nekik kellett volna kilépniük, és nem most, hanem legkésőbb tavaly novemberben - innen a rossz érzésünk.

Majd' húsz éven keresztül az MMA nem volt más, mint Makovecz Imre tulipánillatú rajongói klubja - bár nehezünkre esik megérteni, miért akarja bárki is papírral igazolni, hogy ő szereti Makovecz Imrét, de ez magánügy. Amikor viszont - egy évvel ezelőtt - az MMA köztestületté vált, és Orbán Viktor az újdonsült akadémikusok előtt valami ordenáré hasonlatba öntve, de mégiscsak egyértelműen kimondta, hogy ő adja a sok pénzt, a művészek pedig segítsenek neki "a Rossz" (nyilván az MSZP) elleni harcban - nos, onnan az MMA-tagságnak többé semmi köze a művészethez. Az MMA tagjának lenni egy éve azt jelenti: Orbán Viktor katonája vagyok, kérek pénzt.

A bennmaradók és a belépők - például a most felvett Cserhalmi György és Rost Andrea, vagy a rendes taggá előlépő Haumann Péter és Sebestyén Márta - januártól az alábbi összegeket kaszálják: a rendesek havi 150 ezret, a levelezők százat. Amiért nemhogy dolgozniuk nem kell, de ha szerencséjük van, a Fekete által feltételül szabott, "genetikusan nacionalista" érzéseikről se kell számot adniuk. Vagy csak néha, sutyiban. A múlt heti kormányhatározat szerint az apanázst az évtized végéig az MTA-tagság tiszteletdíjáig kell emelni. Az pedig már jó ideje 455 ezer, illetve - fő a pontosság - a levelező tagoknak 353 900 forint.

De ki gondolja ezt komolyan? Hogy majd élete végéig, havonta megveszik kilóra? Kedves művészeti akadémikusok: Magyarországon demokrácia van. Az a kormány, amelyik szarba se nézi a művészetet, amelyik legutóbb két és fél milliárdot vett el a nyomorgó magyar kultúrától, hogy nektek adja, az Orbán-kormány meg fog bukni. Az akadémiátok, amelyik a születése pillanatában sem volt más, mint a politikai haszonlesés szánalmas mementója, a méltó helyére kerül. Ti pedig ott fogtok állni egy bukott rendszer megvetett szolgáiként. Tényleg vigasz lesz az nektek, hogy pár százezerrel gazdagabban álltok majd ott?

Reménykedni persze lehet, például a felületességben és a felejtésben. Gulyás Gábort például épp most emelik pajzsukra "vezető értelmiségiek", jobb- és baloldali "véleményformálók", ötven bátor levélíró. A Műcsarnok igazgatója, a korrupt gépezet egy kis csavarja (lásd: A Hajdúság Simicskája című cikkünket e számunk 14-16. oldalán), ez a kicsit narcisztikus Fidesz-káder a lemondása után igazi hős lett. Rockenbauer Zoltán szintén lemondott nemrég, a közmédiában zajló ideológiai tisztogatás újabb köre után, amely ellen állítólag elszántan küzdött. Bár másfél évig volt a kormány előtt porban mászó, az egyre inkább magyarkodó hülyék játszóterévé váló MTVA kulturális főszerkesztője, de biztos lesz, aki megdicséri őt is a tartásáért. Egyszer talán L. Simon László is megelégeli, hogy nagyjából hetente mossa föl vele a budi kövét a saját kormánya. Talán még a soha el nem készülő, de már most sokba kerülő múzeumi negyed kormánybiztosa, Baán László is veszi a kalapját egy nap. És még sokan mások is előbb-utóbb az "emberarcú", "szakmailag kompetens" fideszes garnitúrából.

De azért ez nem ilyen egyszerű. Mert Magyarországon nemcsak demokrácia van, hanem sajtószabadság is, és mindig lesz majd, aki emlékeztet rá, hogy ki és hogyan, mennyiért és hányszor adta el magát, mielőtt a hatalom eldobta magától. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében pontosan két ember van biztonságban, és pontosan két ember érdeke számít. Őket Simicska Lajosnak és Orbán Viktornak hívják. Mindenki más bármikor lecserélhető, megalázható, tönkretehető. Aki feladja a függetlenségét és megalkuszik a hatalommal, az mindegyik rendszerben elvtelen. De Orbán és Simicska országában kifejezetten ostoba is.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.