Vagy ha nem ezt, akkor azt, hogy mennyi pénze lesz a felsőoktatásnak, úgy összesen, mint intézményre lebontva; és a kormány azt fogja mondani, hogy kevés. Az egyetemek, ha akarnak, biztosan indíthatnak fizetős képzéseket, azaz ők maguk bevezethetik a tandíjat. Ami persze eddig is volt, hiszen létezett a fizetős képzés intézménye, és ezeket a kurzusokat, diplomákat maguk az egyetemek árazták. Főjön meg a diákság és a főiskolaság a saját levében, több pénzt nem kapnak.
Ha evvel indít Orbán, talán megúszhatta volna, vagy legalábbis nehezebben derül ki, hogy visszahozza a tandíjat: egészen pontosan egy olyan tandíjrendszert vezet be, amely - az általa a népszavazáson megfúrttal szemben - igazságtalan, méltánytalan és mind a hallgatóknak, mind az államnak tökéletesen finanszírozhatatlan.
De Orbán nem így indított, hanem érthetetlen és öngyilkos módon: meg sem próbálta letagadni, elhazudni az igazságot. A diáklázadások talán ki se törtek volna, ha nem ennyire elbizakodott.
Ez súlyos és ki nem kényszerített hiba volt, mert a kommunikációs kármentésnek ugyan vannak tartalékai (lám, "odafigyelnek" az érintettekre, sőt, még fülük is van a hallásra), de ebből már csak rosszul lehet kijönni. Orbán egy héten belül nyilvánvalóan, letagadhatatlanul, kimagyarázhatatlanul megcáfolta saját magát. Ezután már minden érintett érteni fogja, ha Orbán a tandíj bevezetését a fenti módon az egyetemekre tolja, hogy a hallgatói létszámok csökkenése a kormány és személyesen Orbán Viktor bűne, és egyenként érteni fogják azt is, hogy a lehetőséget a jobb életre és a felemelkedésre személyesen Orbán Viktor veszi el tőlük. Hogy én, én, baszd meg, Orbán miatt nem mehetek egyetemre. Vagy - ami még súlyosabb - az én gyerekemet Orbán Viktor fosztja meg a jobb élettől, és csak ő tudja, hogy miért. És az ily módon érintettek sokan vannak: a mostani egyetemistákon meg főiskolásokon kívül a felsőfokú tanulmányokat fontolgató középiskolások, meg azok szülei és egyéb rokonsága - szerény becslések szerint is több százezer ember.
Mely népes lakossági csoport számos olyan egyéb lakossági csoporthoz csatlakozik most, amelyek jogos és engesztelhetetlen haragot dédelgetnek magukban az Orbán-rezsimmel és személyesen a kormányfővel szemben. Hisz e csoportokat ugyancsak a kormányfő hibás, gonosz személyes döntései fosztották meg a jobb élettől. A rendvédelmi dolgozók. A közművelődési dolgozók. A különadóval büntetett, ezért a tevékenységüket, beruházásaikat befagyasztó multik beszállítói, alvállalkozói. A banki hitelezés leállása, meg az adóterhek minden mértéken túli növekedése miatt tönkrement vállalatok tulajdonosai, vezetői és munkavállalói. A pénzügyi szféra több ezer munkavállalója, akiket a különadók miatt bocsátottak el, vagy eztán fognak. Az egészségügyi szféra alacsonyabb státuszú kasztjai. Azok a devizahitelesek, akik - nem lévén elég gazdagok hozzá - kimaradtak a végtörlesztésből, és a kormány a bankokra kényszerített árfolyamgáttal lófaszt nem segített rajtuk. A felszámolt szerencsejáték-ipar, valamint a kapcsolt iparágak, úgymint falusi kocsmák munkavállalói és bedolgozói. Az új földosztás vesztesei, akiket mielőtt kisemmiztek volna, még be is hülyítettek: ti lesztek a családi gazdák. A közoktatás szétbarmolásának áldozatul eső gyerekek, szülők, pedagógusok. És í. t. Vegyük még ehhez a halmazhoz azt az ismeretlen számú honfitársunkat, akiket a jövő évi költségvetés küld majd a padlóra - amely költségvetésről csak azt lehet egyelőre biztosan tudni, hogy hamarosan újraírják, mint azt a 2012-essel szinte hetente megtették. Orbán és Matolcsy a választás előtti évre, vagyis 2013-ra szerényen számolva is négy- - de inkább több - százalékos gazdasági növekedést ígért. Az ehhez képest várható nulla GDP-emelkedés, amely nem a szoclib kormányok, de még csak nem is a válság következménye, hanem Orbán kudarcaié, honfitársaink millióitól távolítja el a mégoly szerény polgári lét alapvető feltételeit.
Ezt nyugodtan nevezhetjük összeomlásnak.
A dühöt csak fokozza az Orbán család látványos gyarapodása. Nem Simicska Lajosé vagy Nyerges Zsolté: az Orbán családé.
Távol álljon tőlünk az a vulgármarxista szemlélet, miszerint az emberek a pénztárcájuk lappadása vagy duzzadása szerint teszik meg politikai választásaikat; semmiképpen nem becsülnénk le a materiális megfontolásokon túli, sőt azoknak ellentmondó érzelmi, ideológiai kötődések szerepét, különös tekintettel arra, hogy még mindig a Fidesz és Orbán uralja a legközérthetőbb, legnépszerűbb ilyen háttértörténetet és nyelvet, jelesül a nacionalizmusét - de ezt akkor sem lehet megúszni. Orbán a választásokat el fogja veszteni: az MSZP visszajött, és még visszább fog, és létrejön az ilyen-olyan civil és nem civil ellenzéki szervezetek, pártok, csoportocskák összefogása is.
A következő másfél év kérdése ezek után inkább az lesz, hogy az ország hogyan élje túl Orbán Viktor és a hozzá lecsatlakozott, mindenféle rendű és rangú eszme- és harcostárs elkerülhetetlen távozását a hatalomból. Pontosan fogalmazva: hogyan essen át rajta erőszak nélkül. Vajon megengedi-e Orbán, hogy Orbán elveszítse a 2014-es választást?
Amikor Slobodan Milosevic 2000. október elején - hasonló előzmények: országlásának teljes kudarca, e kudarc széles körű nyilvánvalóvá válása, és az ellenzék összefogása után - elvesztette, majd elcsalta a választást, és e csalásnak nem tudta eltüntetni a nyomait, pillanatokon belül több százezer ember lepte el Belgrád utcáit. (A történeti hűség kedvéért: a szikra a kolubarai bányászok politikai sztrájkja volt.) A rendőrség ipari mennyiségű könnygázt vetett be, de többre nem volt képes; a titkosszolgálatok és a Milosevic személyes testőrségének tekintett elitalakulat, a "vörössapkások" átálltak; a hadsereg főparancsnoka megtagadta a tüntetések vérbe fojtását. A választók pedig - miután széjjelverték a hazugságok szimbólumát, a köztelevízió épületét - néhány kezük ügyébe eső buldózerrel foglalták el jogos tulajdonukat: a szerb parlamentet.
Pedig azt a választást csak utólag, a szavazatszámláláskor próbálta elcsalni Milosevic.
