Az igazgató mindent tagadott, pört helyezett kilátásba. Két nap múlva a színésznő bejelentette, hogy mindez írói munkásságának a része, novelláskötetet jelentet meg hamarosan, abból posztolt egy részletet. Ilyenekkel, hogy „nem jelentelek fel, bár megtehetném, munkahelyi zaklatásért, Facebook-üzenetek fotóival áraszthatnám el a netet, amikben azt írod, hogyan…” Volt egy kis hőzöngés a sajtó és a szakma felől, de mindenki simán belenyugodott az ügy ilyetén alakulásába – Érsek-Obádovics Mercédesz minden bizonnyal felkavaró első kötetét azóta is várjuk nagyon.
Érsek-Obádovics Mercédesz bár a közösségi hálón publikált „részletben” nem mondott nevet, de a szövegkörnyezet nyilvánvalóvá tette az érintett személyét.
Azóta bejárta a világsajtót Harvey Weinstein, a nagyhatalmú hollywoodi producer esete, akinek az elmúlt hetekben bő negyedszázad önmocska hullott a fejére. S az eset hírére Magyarországon is (újra) megindult valami. Sárosdi Lilla köz- és elismert színésznő ugyancsak egy Facebook-posztban idézte fel húsz évvel ezelőtti zaklatásának történetét – név nélkül. Mint ahogy két nappal később az egyik bulvárlapnak ismét név nélkül beszélt egy másik kollégájáról, aki viszont arra akarta rábírni, hogy őt zárja ki valahogyan a lehetséges elkövetők közül.
Már egészen az sem világos, hogy az ilyenfajta ügyeknek miért a Facebook az elintézési helyük, az még kevésbé, hogy miért a bulvársajtó. Ezzel együtt Sárosdi bátor dolgot cselekedett, hozzávágott egy követ a hallgatás falához. Nagy tett ez, őszintén mondjuk, kevesen cselekedtek eleddig hasonlót. Csak sajnos a kő nem törte át a hallgatás falát, de még a „ne szólj szám, nem fáj fejem” függönyét sem nagyon lebbentette meg. A sajtó zömmel elbeszélő igényű reakcióin túl az eltelt néhány napban pusztán a budapesti Katona József Színház reagált egy ugyancsak személytelen közleményben, de hát hogyan is lehet azt személyesen megfogalmazni, hogy nálunk soha nem történt ilyesmi, tiltjuk és üldözzük, ezért nem is fog. Más nem szólt. (Janisch Attila épp minálunk közzétett reakcióját kedves szerzőnk publicisztikai munkásságához soroljuk nyilván, noha ő úgymond „szakmabeli”.)
A téma durva, ezért a sajtó figyelme kitart még egy darabig, de aztán Sárosdi felszólalása ugyanolyan könnyen mehet a levesbe, mint eddig bármi. Most még perrel sem kell fenyegetőzni: egy fantom nem perel. Az árnyak csak egyszerűen járkálnak közöttünk.
Schilling Árpád ugyancsak szakmabeliként, de a közügyi megszólalásait körülölelő jelentős figyelem felhatalmazásának a birtokában, s nem utolsósorban Sárosdi Lilla férjeként – nota bene a Facebookon dettó – hosszan ki is fejtette, hogy Sárosdi miért beszél folyamatosan név nélkül. „Azért nem mond nevet, mert az ügy bizonyíthatatlan. Mivel ő volt az egyetlen szemtanú, az elkövető simán letagadja az egészet. Egy ilyen ügyben lehetetlen jogi értelemben nyerni. Ha nevet mond, újra csak kiszolgáltatja magát, hiszen előáll az elkövető, aki majd mindenfélének lehordja a nyilvánosság előtt az áldozatot, sikerhajhászással, exhibicionizmussal és minden egyébbel vádolva meg őt. Lilla a saját nevét és arcát vállalta. Szándéka nem az volt, hogy az erőszaktevő utólag elnyerje méltó büntetését, hanem az, hogy másokat is megszólalásra bírjon. Minél többen mernek előállni (nevek nélkül), annál több az esélye a hasonló esetek elkerülésének. És ki tudja, ha egyszer elég áldozat gyűlik össze, akkor bizony az elkövetőt is lehet nevesíteni. Egyelőre még ott tartunk, hogy az áldozatok mindegyike rejtőzködik!”
Sok szempontból igaza van a kitűnő színházi embernek, leginkább abban, hogy Sárosdi Lilla tényleg bátor volt. De alapvetően téved. Egyrészt a zaklatási ügyek nem eleve bizonyíthatatlanok, jogi gondozásuknak kiterjedt praxisa van, nemcsak Amerikában, de Európában is. Így távolról sem lehetetlen jogilag nyerni. Másrészt nem tudhatjuk, hogyan reagálna a megnevezett. Az igazságnak nagy ereje van, az győzni szokott. Legfőképpen pedig az ilyen cselekedetek elkövetőit igenis meg kell büntetni, mert így védhetjük meg magunkat s a gyerekeinket az erőszak minden formájától.
Mindezzel együtt is lehetséges, hogy a Facebook-taktika sikeres lesz, s hosszú távon akár fel is számolhatja az erőszak e különösen visszataszító formáját. Ám addig is élni kell valahogy, lehetőség szerint mindenkinek biztonságban, amíg a sok névtelen történet, a sok csatlakozás, a lájkok és az aláírások győzelemre vezetnek. A biztonságos élet pedig a már létező, s eddig legjobban bevált önvédelmi rendszerek igénybevételével lehetséges: a törvényekre támaszkodva.
Tehát, ha valakit zaklatnak, kérjen segítséget! Aki pedig úgy érzi, hogy erre egyedül nem képes, szervezze meg magát. Ha a színházi világ ilyen (őszintén szólva, eddig meg sem fordult a fejünkben, hogy mérlegeljük, ilyen-e vagy sem, s eztán sem akarjuk), akkor szervezzék meg magukat az ilyen inzultusok szóba jöhető áldozatai, vegyenek maguk közé jogászt, s ne várják tétlenül, hogy kinek a nevét kell majd elhallgatniuk a következő húsz évben. Ha pedig valakit erőszak fenyeget, utasítsa vissza, térjen ki előle, s ha nem sikerült, haladéktalanul forduljon az igazságszolgáltatáshoz. Mert azt épp az ilyen ügyek kezelésére találta ki magának a társadalom. A Facebookot meg valami másra.
